Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Jerzy Stempowski: Dosztojevszkij lengyel regényalakjai
olyan hiábavaló fáradozás, mintha megpróbálnánk visszafordítani a folyót. Ezt a feladatot vállalta magára Dosztojevszkij. Rémlátomásokat teremtő hatalmas tehetségével lezárta a józan ész és a hagyományok által kitaposott utat. Beszéde egy ember éles kiáltása, aki ránk parancsol, hogy térjünk vissza a földalatti világba, vita és általánosítás nélkül fogadjuk el az élet hitványságát. Harminc évvel Dosztojevszkij halála után Giovanni Papini, a kitűnő olasz író és filozófus, más célból és más utakon járva hasonló feladatot vállalt: rehabilitálni a „világ másik felét”, amelyet véleménye szerint elhanyagol a filozófia, a gonosz, a tudattalan, a tétlenség, a haszontalanság, a semmi stb. birodalmát. Következtetéseinek egy része Dosztojevszkijre emlékeztet, az élet struktúráját nagyrészt a világ e sötétebb feléből vezeti le. De könyve oda vezet, hogy túlnyomó részét rehabilitálja annak, amit „a világ másik felének” nevez, és megbékíteni azt a világosabb felével. Dosztojevszkij morális eszméi nem kínálnak derűsebb perspektívákat, azokhoz hasonlókat, amelyeket végül is megnyit Papini filosofia mefistofe- licája? Az Ördögök szerzőjének fogalmai valóban helyt adnak ilyen lehetőségeknek is. Ennek látszólag már abból a tényből is következnie kellene, hogy Dosztojevszkij keresztény volt. Elutasítván a filozófia vigasztalását elfogadhatná a vallási vigaszt. Ha így állítjuk be az ügyet, kissé leegyszerűsítjük Dosztojevszkij eszméinek osztályozását: ez egymással ellentétes elemek, a szadizmus és a keresztény misztika kombinációja lenne. De az ügy egyáltalán nem látszik ilyen egyszerűnek. A bukottak újjászületési esélyei Dosztojevszkij regényeiben hasonlóak a keresztény sémákhoz, de mintha azért nem esnének egybe teljesen, vannak bizonyos eltérő vonások, amelyekről ejthetnénk néhány szót. A megalázottak és méltatlanok rehabilitációja Dosztojevszkijnél nem racionális úton történik, nem úgy, ahogy Papini békít meg minket „a világ másik felével”. Ez irracionális, misztikus folyamat. Sajátosságai leginkább Raszkol- nyikov történetének utolsó részén figyelhetők meg. Ebben a részben következik be a catharsis, Raszkolnyikov megtisztul, e folyamat készíti elő az újjászületésre. Ez látszólag a bűn beismeréséből, vezeklésből és a javuláshoz szükséges döntésből áll. De ez csak a látszat. Raszkolnyikov nem születik újjá attól, hogy keresztényi módon bevallja bűnét és bűnbánatot tart. Ha figyelmesen megnézzük a Bűn és hűnhődés utolsó oldalait, meggyőződhetünk arról, hogy - a látszaton alapuló benyomásaink ellenére - Raszkolnyikov még egy év katorga után sem vallja bűnösnek magát, és nem tart bűnbánatot. Világosan le van írva a regény epilógusában: „De hát akkor? Mert igaz, hogy szégyellte magát még Szonya előtt is, azért bántotta, azért bánt vele olyan megvetően, durván. De nem a borotvált fejét és bilincseit szégyellte: büszkesége kapott súlyos sebet, sebzett büszkesége tette beteggé. O, milyen boldog lett volna, ha el hiúja marasztalni magát! Akkor elviselne mindent, még a szégyent, a gyalázatot is. De bár szigorú bírája volt önmagának, megkeményedett lelkiismerete semmit se talált a múltjában, ami olyan rettenetes bűn volna, legföljebb egyszerű balfogást - azt peúig akárki elkövethet. Éppen azt szégyellte, hogy ő, Raszkolnyikov, ilyen vakon, süketen, ilyen menthetetlenül és ostobán pusztuljon el, csak mert a vak sors így ítélt, és kénytelen 686
