Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etűd(ök)

Én pedig megírtam azt a bizonyos „Kis nép, nagy nemzet” című cikkemet. Megjegyzem, hogy közben még a kommunisták megkíséreltek egy puccsot, de a hatalomváltás szerencsére csak néhány óráig tartott. Mi pedig készültünk a következő lapszámra, mert a Független Újság napilap lett volna, de csak akkor tudtunk megjelenni, ha volt papír. Megjelentünk november 1-én, 2-án és 3-án, de 4-én már nem juthatott ki a lap az utcára. Október végének és november legelejének néhány győzelmes és csendes napján, hozzákezdtek a pártok a zászlóbontáshoz. A Petőfi Párt Tímár Mátét küldte a Viharsarokba, hogy keresse meg a régi parasztpárti vezetőket, és Ők is bontsanak zászlót. Én a Petőfi Párt felé orientálódtam mindig is, oda húzott a szívem, valósággal bálványoztam a népi írókat. Tímár Mátéval a Csaba Szállóban vacsoráztunk, és jól elbeszélgettünk. Máté mesélt a pesti forradalmi eseményekről, én meg csináltam ebből egy interjút, amely a november 3-i számban jelent meg. Kétségkívül, az interjú rezüméje az volt, hogy a magyar forradalom nem más, mint egy hősköltemény. Ekkor hangzott el a Békéscsabai Rádióban Féja Géza: Békés megye, a Viharsarok népéhez intézett szózata. A Békéscsabai Rádióról is érdekes volna beszélni: amatőrök működtették ezt is, mint ahogy máshol is az országban előfordult ilyesmi. Ekkor Féja Géza már az írószövetség egyik vezetője volt Budapesten, és a Parasztpárt, a Petőfi Párt lapjának a főszerkesztője is lett. Géza bácsiért október 30-án jött egy páncélautó, ő magával akart vinni, de elkerültük egymást. Vasárnap, november 4-én tudjuk mi történt az országgal. Az oroszok itt is összelőttek mindent, behatoltak a nyomdába is, rácsaptak lapunkra, a Független Újságra, úgyhogy csak véletlenül maradt meg belőlük néhány példány. November 4-ére virradó éjszaka megállt a házunk előtt a Pobeda, pártbizottsági emberek szálltak ki belőle és felszólítottak, hogy szálljak be, megyünk a szerkesztőségbe. Jó, megyünk a szerkesztőségbe. Hát, én már az utolsó voltam. Mint kiderült, a korábbi főszerkesztő, Cserei Pál tereitette össze a társaságot. Együtt volt újra az eredeti, régi gárda, forradalmárok és ellenforradalmárok... A Cserei persze bújkált az egész forradalmi idő alatt. Pártbizottsági főmuftik jöttek és kihirdették, hogy vége a pünkösdi királyságnak. A párt él, a párt harcba indul a tömegek megnyeréséért, a pártnak lapra van szüksége, és lehetőséget kapunk a hibák kijavítására. Mi azonban azt mondtuk, hogy nem szegődünk zsoldba újra, soha tollat a kezünkbe nem veszünk.

Cserei, a főszerkesztő kegyetlen bosszút állt rajtunk, elsősorban szegény Kiss Bélán. Közben egyik sztrájk követte a másikat, és a munkástanácsok követelése az volt, hogy a hazug pártsajtó mellett - és nem helyette - jelenjen meg a forradalomban született lap, a mi Független Újságunk. Valahogy a levegőben volt, ne törődjünk azzal, hogy nincs engedélyünk, indítsuk meg a lapot illegálisan. Fogalmaztunk egy röplapot erről a szándékunkról. A nyomdászok, jó barátaink, ezt egy-kettőre kinyomtatták. Mire érte mentünk, a röplapokat eltüntették, a pártlap munkatársai ugyanis felderítették akciónkat. No, de mi azért csináltuk a lapot, és hetenként kétszer meg is jelentünk. A december 6-án lezajlott békéscsabai felvonulásról, amelyen harmincezer ember jelent meg, természetesen én írtam a tudósítást. Bár egész decemberben szerkesztettük a lapot, állandóan borotvaélen táncoltunk. A Békés Megyei Népújság címen újraszerveződött egykori Viharsarok Népe folyamatosan támadott bennünket. Januárban még kétszer meg tudtunk jelenni. Január 12607