Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etűd(ök)

elvtárshoz, az első titkárhoz mentünk. Vele nem sok dolgunk volt, mert őt hamarosan - valószínűleg - a Szovjetunióba vitték, és csak néhány év múlva tért vissza Békéscsabára; az MSZMP egyik vezére lett ’56 után. Közölték velem, hogy a kulturális rovat cakli-pakli az enyém. Nehéz volt rövid idő alatt ismeretségekre szert tenni, és a megye kulturális életébe bekapcsolódni, de elkövettem mindent, hogy ez sikerüljön. Hamarosan az ismeretségi körömhöz tartozott Kohán, aki Gyulán élt száműzetésben. írtam is Kohán monumentális alkotásairól; aztán Orosházán megismertem Kerti Károlyt, a grafikust. És persze Féja Gézát, aki Békéscsabán élt. Ez az ismeretség nagyon nagy szerepet játszik a továbbiakban. Ettől fogva én, a huszonharmadik életévét taposó fiatalember, az ő hóna alatt nevelkedtem. Amikor Géza bácsinak bemutattak a Vavra cukrászdában, amely Géza bácsi törzshelye volt, már olvasott tőlem kritikákat, tárcákat. Tanácsokat adott, és a figyelmemet olyan dolgokra irányította, amikről az egyetemen mi nem is hallottunk. Nem volt olyan hét, hogy legalább háromszor ne ültünk volna le a Vavrában, de volt úgy, hogy minden este. Ekkor még csak egy szűk baráti kör volt körülötte. Bár Géza bácsi tartózkodó volt és vigyázott, mégis - és ez majd később ki is derül -, mindenfelől megfigyelő akciók irányultak feléje. Ehhez a kompániához tartozott egy Iványi Gergely nevű tanárember, később komoly szerepet játszik a forradalomban, Tímár Máté, s néhány tanárember.

1954-55-56-ban vagyunk, ezekben a különös, vészteljes években. Igyekeztem magamat képezni, az ismereteimet gyarapítani, ahogy csak tudtam. A helyi Újságíró Szövetségben Szolcsányi Ferenc foglalkozott a fiatal toliforgatókkal. Közénk tartozott Obersovszky Gyula is Debrecenből, ha jól emlékszem, ő is ilyen megyei lapnál volt kulturális munkatárs. 1955-ben aztán végeszakadt az átmeneti enyhülésnek. Keményedik a diktatúra, ott a Viharsarokban túlságosan is. A Máthé nevű főszerkesztő, akiről említést tettem, Pártfőiskolára ment, és helyére az addigi főszerkesztő-helyettes, Cserei Pál került, a vonalas pártkáder. Bármerre jártam a megyében, éreztem, mennyire feszült minden, mennyire növekszik az ellenállás a fennálló rendszerrel szemben: Szeghalmon, Sarkadon, Dobozon, Orosházán, vagy Eleken, mindegy. Bármilyen körben fordultam meg, parasztiban vagy munkások között - de leginkább az értelmiségiek körében volt érezhető, hogy ezt nem szabad tovább csinálni. Az életszínvonal rettenetesen mélyre süllyedt, de a lap tele volt ennek az ellenkezőjével. Mondanom sem kell, hogy én voltam az egyetlen párton kívüli a házban. ’55-ben már úgy könyveltek el, hogy erre a fiatalemberre rá vagyunk szorulva, szükségünk van rá, nem mutat ugyan „politikus” arculatot, de talán nem ártalmas. Hát ebben nagyot tévedtek. Elvégeztem a szerkesztőségben a munkát, ahogy elvárták tőlem, de a valódi életemet egy másik körben éltem. Már nem emlékszem pontosan, hogy ’55 vége volt, vagy ’56 eleje, amikor Békéscsabára került Győrből egy Kiss Béla nevezetű fiatalember, rovatvezetőnek. Aktuális rovatnak nevezték ezt a területet akkor, és engem áthelyeztek hozzá. Vonzódtunk emberileg is egymáshoz. Szeretett volna bekerülni rajtam keresztül - érződött - abba a körbe, amelynek most már egyre inkább a megyei TIT lett a főhadiszállása, s melynek iványi Gergely volt a vezetője. Ő adott nekünk külön helyiséget, ahol a Féja Géza-féle társaság egy demizson bor mellett elbeszélgetett. Ez nem feltétlenül jelentett mindig politizálást. Ehhez a körhöz tartozott akkor már Fekete Pál tanár is, aki a Megyei

603