Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etűd(ök)

bérleti szobákat keresni, és szépen sorba kiköltözködtünk. Amikor már eldőlt, hogy az évfolyamon hárman készülünk újságírói pályára: Papp Zoltán, Németh Ferenc és Orsi Tóth László nevezetű fiatalurak, a baráti közeledés felerősödött köztünk. Később Papp Zoltán a Csongrád Megyei Hírlap munkatársa lett, és holta napjáig tartottuk a kapcsolatot. Németh Ferenc a Dél- Magyarországhoz került, vagyis a helyi, szegedi lap munkatársa lett. Ezenkívül Kecskeméten volt még állás és Békéscsabán. Nos, én ez utóbbit választottam. Nem tudom pontosan már, hogy hogyan volt, de nekem az segített a döntésben, hogy a Békés Megyei Jókai Színház akkor nyitotta meg kapuit - e;z volt az 1954-es őszi szezon -, és én színikritikus szerettem volna lenni. Érdekes, hogy mi hárman mennyire különbözőképpen éltük meg a forradalmat. Ugyanis, amikor kitört az őszi vihar, Papp Zoli felköltözött a padlásra, és amikor vége volt, Zoli leköltözött, visszament a szerkesztőségbe, s csinálta tovább ott és úgy, ahogy abbahagyta. Ezzel szemben Németh Feri a Dél- Magyarországtól belekerült a forradalom első vonalába. Miért nevezem így? Mert én önmagam számára úgy szoktam definiálni, hogy én azért csak a második vonalba tartoztam. Amit csináltunk, az talán hellyel-közzel a Békés megyei események első vonalát is jelentette, de erről majd később. Németh Feri bele is került a nagy szegedi perbe, ahol a II. rendű vádlottat ki is végezték, a Kovács Jóskát. Feri barátom öt évet harácsolt össze magának. Aztán valami ládagyárba került dolgozni, hosszú időn keresztül. Végül a Reform olvasószerkesztője lett.

Hogyan is lettem, lehettem én újságíró? A káderezés azokban az években nagyon kiadós volt, mert teljesen azon múlott, hogy megkapja-e az illető a megpályázott állást vagy sem. Ez a bizonyos káderezés már az utolsó évben elkezdődhetett. Ezt arra alapozom, hogy a félév felé közeledvén, többször hivatalosak voltunk egy-egy beszélgetésre. Kiderült ezeken a tárgyalásokon, hogy a Rendőrtiszti Főiskola tanári karát akarják frissíteni, és a kiszemeltek köztünk vannak. A következő kört a Külügyminisztérium „csinálta”, mivel a külföldi képviseletek személyzetét ugyancsak friss káderekkel akarták dúsítani. De ezt csinálták a jogászokkal, az orvosokkal is, nem csak a bölcsészekkel. Minden fakultáson ez volt az eljárás. Bizonyára engem azért választottak ki, mert a káderminősítésen anyám második házassága révén - mint azt már említettem - igen jó volt. Egyszóval megvolt a helyem Békéscsabán, a Viharsarok Népe kulturális munkatársa lettem. A papír is a kezemben volt Darvas József aláírásával, ő volt akkor a népművelési miniszter, hozzá tartozott a sajtó. Megérkeztem Békéscsabára felvenni a munkát, de mivel nagyon korai volt még az idő, kerestem egy újságosbódét a Fő téren, és megvettem a Viharsarok Népét. Elszörnyedtem a primitívségén. Aztán a megadott időpontban bevonultam a megyei pártbizottság épületébe, a pártkatedrálisba, mivel akkoriban a lapok szerkesztőségei egyazon épületben üzemeltek. A főszerkesztő egy Máthé László nevű pártfunkcionárius volt, akitől nem emlékszem, hogy valaha olvastam volna cikket. Nagyon vonalas pasas volt. Ilyennel eddig én még nem találkoztam. A primitívség és a bolsevik gőg sajátos elegye volt, akinek emberi gyöngéitől sokat szenvedtem. Mintha postás lett volna a foglalkozása, mindenesetre az ő helyettese, bizonyos Cserei Pál, aki nekünk ádáz ellenségünk lett a forradalom alatt, Szarvason volt cipészsegéd. Az első utunk tehát nem a munkatársakhoz vezetett, nem a rovatvezetőkhöz, hanem Frank

602