Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etűd(ök)

és mi, a nagyobb diákok politikailag így vagy úgy, elköteleztük magunkat. Osztálytársaim különböző irányokba mozogtak. Voltak, akik a Kommunista Párt ifjúsági szervezetébe jártak, voltak akik a szocdemesek ifjúsági tömörüléséhez tartoztak. Ha jól emlékszem, SZIT-eseknek hívták őket. Mások a kisgazdapárti fiatalok közé jártak. Ami Parasztpártunknak nagy székháza volt, ahol minden héten akadt valami rendezvény. Pestről jártak le országos hírű politikusok előadást tartani. Emlékszem, nagy élményem volt, amikor először jártam Budapesten, mégpedig úgy, hogy elhatároztuk: mi, EPpSZ-osok, május 1-én felvonulunk - Pesten. Természetesen jelmezünk is volt. Én a nagybátyám fekete öltönyében, csizmájában, lajbijában indultam útnak. Görbe szárú csizma a lábamon, kasza a vállamon. A karcagi vasútállomáson összeállítottak számunkra egy szerelvényt, amit kitoltak valami mellékvágányra. Rengeteg szalmát hordtunk be este a vagonba, lefeküdtünk a szalmára, s vártuk, hogy valamikor elindul velünk a vonat. Május 1-én, hajnalban, megérkeztünk a Nyugati Pályaudvarra, és valahol a Hősök terére vezető úton besoroltak minket a Parasztpárt sokaságába. A mi vezérünk Veress Péter volt. Karcagi nótákat énekelve vonultunk, és a tribünről Veress Péter integetett nekünk. Emlékezetes nap volt ez az életemben. Boldogok voltunk és készültünk arra, hogy Veress Péter programja szerint „bogárhátú kis tanyákat” építünk... Emlékszem arra is, hogy amikor a nagy választási kampány volt, Veress Péter Karcagra jött, és választási nagygyűlést tartott. Lovasbandériummal fogadtuk, beültettük a hintóba, négy ló előtte, a kis parasztkendős feleségével bent ültek a hintóbán, úgy vittük őket a városba. Péter bácsi, amikor a szónoklatát elkezdte, mindjárt vetkőzni is kezdett. Levette az ujjast. A lajbi rajta maradt, a fehér ing is, a kalapot nem vette le. Amikor tizet ütött a toronyban a harang, Veress Péter elhallgatott, s megemelte a kalapját. Ez valami óriási hatással volt a tömegre. Nos, a lényeg az, hogy én ebbe az irányba indultam el: korán találkoztam a népies írókkal, akik igen nagy hatással voltak rám. Rengeteget olvastam: Németh Lászlótól Féja Gézáig. Illyéstől Tamási Áronig. A karcagi gimnázium könyvtára nagyon gazdag volt, bújhattam a könyveket. Az utolsó évekhez - melyeket a középiskolában eltöltöttem - a kommunista diktatúra kialakulása kötődik emlékezetemben, tehát a kommunista hatalomátvétel és a Rákosi-önkényuralom kibontakozása. Láttuk már, hogy mi a különbség a Veress Péter által megálmodott paraszti jövő és a Rákosi rendszere által megvalósított „paraszti demokrácia” között. Az életünk bizonytalan lett. Az egyetemre már úgy kerültem, hogy nem tudtam, mit hoz számomra a jövő. Majd ’56 novemberében írom le ezt a reménytelenséget, amit már akkor érezhettem, csak még nem tudatosan, az egyetemi pályafutás kezdetekor, szóval akkor vetettem papírra mindezen érzéseket egy dagályos stílusban megírt prózai allegóriában. Az egyetemmel kapcsolatosan pedig feltett szándékom volt, hogy általa vagy révén majd valahol a zsurnalisztika tájékán találjam meg érvényesülési lehetőségeimet. Nagyon jó egyetem volt a szegedi, igazi jellemformáló tanulóéveknek mondhatjuk azokat. Olyan társakat találtam, akikkel az első találkozáskor közös hullámhosszra kerültünk és sorsközösséget vállaltunk. Annak ellenére, hogy remekül éreztük magunkat, arra is rá kellett jönnünk, hogy a kollégiumban, ahol laktunk, még a falnak is füle volt, az ablaknak is szeme volt, hadd ne folytassam tovább... Félelemteljesebbé vált az életünk, de úgy segítettünk magunkon, hogy elindultunk a városba olcsó al601