Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Hárs György Péter: Mi még a pszichoanalitikus
A Leonardo-tanulmány Reitler-idézete ugyan a test titkainak kutatási nehézségeiről szólott, a freudi kontextusban azonban nem nehéz belehallani a lélek - Leonardo esetében kifejezetten egy halott lelke - tanulmányozásának nehézségeit: „az emberi test belső szerveinek tanulmányozása azon időkben nagyon nehéz volt, mivel a halottak boncolása hullagyalázásnak számított és a legszigorúbban büntették”. E nehézségeket csak bonyolítja, ha a boncolás élveboncolás: „Az analízis magában nem más, mint intellektuális bonctan. A gyermeket nem lehet csak megértéssel gyógyítani. (...) Önmagában a jóság sem sokat segítene, csak a kettő együtt.” (Ferenczi: 1996, 210.) Ferenczi dilemmája, aki a boncolásban nem csupán a hideg tudományos föltárást, hanem a boncoló érzéketlensége általi fájdalomokozást is meglátta, éppen a boncolás elkerülhetetlensége és kegyetlensége: „Már régebben is tudta, hogy hasonló belső akadályok következtében nem szívesen végzek sebészeti beavatkozást, és hacsak lehet, kerülöm a boncolást is.” (Ferenczi: 1996, 63.) Aboncnok, aki kerüli a boncolást Ferenczinél nem paradoxon, amennyiben elfogadjuk a választott metafora mögött megjelenő személyes motivációt: azért lesz bonc- nok, hogy a boncolást jóvátegye. A kölcsönös analízis során bukkan föl az analizált analitikusban a következő fantázia és az értelmezést követő konklúzió: „aztán egy holttest képe, akinek a hasát - talán egy boncteremben - felnyitom, s ezzel az az őrült fantázia társul, hogy belepréselnek engem a holttest sebébe. (...) Ez a nők iránti gyűlöletem forrása: ezért akarom felboncolni, azaz megölni őket.” (Ferenczi: 1996, 83.) Ferenczi innen, a „túlzott bűntudatból”, a „felboncolni” és „megölni” közé tett egyenlőségjelből eredezteti a szenvedőkön való segíteni akarását. De hogyan lehet valaki egyszerre halott és szenvedő? Tetemre hívás „Hogy miért érződik Dm. szaga hullaszagnak, az önmagában is probléma. Ideiglenes megoldási kísérlet: egy érzelmi reakció elnyomásakor, megszakításakor vagy elfojtásakor valami valóban megsemmisül bennünk. A személy megsemmisült része a feloszlás állapotába kerül. Ha a személyt teljes egészében megakadályozzák a cselekvésben, akkor bekövetkezik az általános oszlás, azaz a halál. Itt kapcsolat létesítendő azzal, amit oly sok neurotikus állít traumaállapotban vagy álomban: énjének kisebb vagy nagyobb része halott vagy meggyilkolták, és azt élettelen, azaz működésre alkalmatlan teherként hurcolja. Ennek az elfojtás kötegnek a tartalma az állandó agónia, azaz a feloszlás állapotában van. A teljes felbomlás (halál) éppúgy lehetetlen számára, mint az, hogy vitális energiák beáramlása révén újra életre keljen.” (Ferenczi: 1996, 106-107) Ez volna a helyzet, ha megbomlik a lélek. No, nem az egyensúlya, hanem az egész. A meghalni és élni egyaránt képtelenségnek ezt a külvilág felől is pregnánsan érzékelhető állandó bomlási állapotát Ferenczi másutt így magyarázza: „Kezdődő bomlási folyamat, melynek során a bomlási folyamatok felhalmozódása valahogy megakadályozza a további (halálos) bomlást” (Ferenczi: 1996, 148.) A halál és a holtak Ferenczi számára nem metaforák, hanem analitikus tapasztalat. Ameghalást olyan folyamatként fogja föl, amely a „normális” életben is folytonosan jelen van, sőt, ami a múlt teremtődésének alapvető feltétele. 588
