Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Hárs György Péter: Mi még a pszichoanalitikus

Az emlékezetről például így ír: „Az emlékmaszk talán mindig az Én egy részének átmeneti vagy tartós elhalása árán keletkezik.” (Ferenczi: 1996, 126.)

Ha valaki föl- és beismeri a betegek állandó agóniáját, az kihat arra is, hogy miként fogja megfogalmazni a kezelés módját és célját, és hogyan ítéli meg saját szerepét. A feladat az, hogy az analizált „életre keltse a halott Én-t az én kedvemért is, sőt később a saját kedvéért is, azaz meggyógyuljon és emlékezzen.” (Ferenczi: 1996, 89.) Ez annak révén és úgy érhető' el, hogy „az amnéziás rész képezi a valójában még mindig (halott) vagy állandóan a szorongás agóniájában élő személy egy részét. (...) tapintatosan, mégis energikusan újjá kell éleszteni, és azt a bizonyos elhalt vagy lehasadt részt fokról fokra meg kell győzni arról, hogy mégsem halott.” (Ferenczi: 1996, 64-65) Ebben állana a kezelés lényege, a tabukat tagadó tapintatban; s ha a kezelés sikeres volt, akkor a létrejövő élő különbözni fog a halottól (vö, konstrukció vs. rekonstrukció), akit ugyanaz a test határolt körül. Őrizni fogja a halott vonásait, de már csak maszkként és nem saját arcaként. „A trauma által irányított jellem megszűnik létezni, és kibontakozhatnak a személyiség más, természetes adottságai. Ide illeszthető be a találó összehasonlítás az exhumáltak felbomlásával (Freud)”. (Ferenczi: 1996, 73.) Túl szép volna azonban, ha mindez ilyen egyszerűen volna megvalósítható.

Salto mortale (és epitáfium)

Látszólag egy újabb paradoxonnal állunk szemben. Ha az elsőt, a boncolást kerülő boncnokét oldotta is a felboncolni = megölni képletbe sűrített lelki tartalom, az életre keltés = megölés / boncolás képlet első látásra képtelenségnek tűnik. De nem az, ha egyrészt figyelembe vesszük az élőhalottságot, ahonnan út mindkét irányba vezet, s ehhez az állapothoz képest, bármelyik irány pozitív. És nem az, ha, másrészt, figyelembe vesszük, hogy ez az állapot, ahogyan az előző Ferenczi-idézetekből kitűnik, egy élő és egy halott én-rész összeadódásából ered.

Aholt (trauma pusztította) életre keltése és az élő (trauma után visszamaradt) boncolása így egyazon folyamat két oldala. „Volt erőm arra, hogy fájdalmat okozzak neki, és ez növelte önérzetét. Elég erősnek látott ahhoz is, hogy ha szükséges, hagyjam akár meghalni is.” (Ferenczi: 1996, 125.) Néha azonban ez is kevés. „Megkér, hogy addig szorítsam a nyakát, amíg nem fullad; jobb a teljes szenvedés, mint a szenvedéstől való félelem miatt a tudattalanban állandó kínzó feszültséget hordozni.” (Ferenczi: 1996, 72.) Kétféle értelemben válhat gyilkossá az analitikus: a trauma megismétlésével és a páciens leválasztásával. Mindkettőhöz kell az őszinteség és az áldozat-vállalás bátorsága. „Az analitikus mint funerátor” című naplóbejegyzésben olvasható: ,Az analitikusnak ez elkerülhetetlen feladata, (...) eljön az idő, amikor a páciens elleni egykori gyilkosságot saját kezűleg kell megismételnie. De (...) neki nem szabad tagadnia a bűnösségét. (...) Miután hagytuk, hogy a betegek kimerítően elmondják véleményüket rólunk és más gyilkosokról (...) Ha az ember tudja, hogy ez a hóhérmunka elkerülhetetlen, és végül használ a betegnek, és legyőzi az ilyen kegyetlenséggel szembeni - többé-kevésbé erős - ellenállását, ha elvégzi és lehetővé teszi a kellő analitikus feltárást, akkor nem

589