Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Mire megérkezünk (részlet)

szétnyitott Esti Hírlap első és utolsó oldalán. „Halló, itt a sírásó!” „Az évszázad szélhámosa” „Másként nyomottak” „ítélet Bős ellen” „Hátulgombolós hadfiak?” „Leendő átülő” „Hadgyakorlat” „Intim Steffi” „Döbbenetes bűntett” „Kocsifeltö- rőket keresnek” „Esti Hírlap stop” „Kupa-kedvezmény” Semmi rendkívüli, szögezed le magadban. A megírt történések mindennaposaknak nevezhetők. Mennél tovább, már arrébb is lépsz, amikor - reflexként valami közelebbről meg nem határozható érzésre - hátrafordulsz, és még egyszer ránézel az újságra. Igen, egyszerre nyilvánvalóvá válik, mi volt az, ami visszahúzott. Az utolsó oldal közepén található cikk fotója ismerősnek látszik. Bár a gyenge, szórt fényben nem tudod tisztán kivenni a portré részleteit, arra meg mernél esküdni, nem most látod először. Visszahátrálsz, áthajolsz az asztal fölött. Hirtelen nyilallik beléd a felismerés: a fotó téged ábrázol. Egy évekkel ezelőtti, útlevélhez készített felvétel. Nincs szakállad rajta, felső ajkad ívét követi csak tömött bajusz, hajad sokkal hosszabb, mint most, szemüveget nem viselsz, akkoriban nem voltál kibékülve vele, levetetted, ha lehetett. A kép fölött tónus keretezi a címet: .Kitűnt egy férfi”, mellette a szöveg a rendőrségi felhívások ismerős, tárgyilagos, rövid panelmondataiból áll. „... albérletéből eltávozott, és azóta ismeretlen helyen tartózkodik.” A név, a cím, a személyleírás stimmel, a dátum viszont több mint egy hónappal korábbi. „Aki az eltűnt fiatalembert a személyleírás vagy a fénykép alapján felismeri, eltűnése óta látta, hollétéről bármilyen információval rendelkezik, az a VI.-VII. Kerületi Rendőrkapitányságot a 131-6998-as telefonszámon, vagy bármelyik rendőri szervet értesítheti.” Nem hiszel a szemednek. Újra és újra végigolvasod a felhívást. Gondolkodsz, mi lehet ez, mit kellene tenned. Az újságos ingerült, mogorva hangja riaszt fel tépelődésedből.- Kérsz valamit? - kérdezi tegezve, majd csípősen hozzáteszi:- Vedd meg, ha el akarod olvasni!

Nem válaszolsz. Zavartan megrázod a fejed és eloldalogsz. Néhány méterre, a peronon, a vonat utolsó kocsijánál megállsz. Bámulsz magad elé.

Hajnalodhat, legalábbis ezt látszik igazolni a metsző hideg, amely nemcsak ruháid, de mintha a bőröd alá is belopózna. Vacogsz. Talán a pirkadat gyenge fényeit is láthatnád már, ha nem lenne ez a sűrű, minden határozott kontúrt sejtelmessé oldó, rejtőztető, egyszersmind körbeölelő, puha és kiút- talan csapda benyomását keltő köd, amibe apró, fénylő, fátyolos lyukakat ütnek a peronhosszú tető alján sorakozó világítótestek.

Az újságban látott közleményen rágódsz, a sorokba tördelt képtelenségen. Töprengsz. Kérdéseket teszel fel magadnak; hiábavaló kérdéseket, hiszen nem tudod rájuk a választ. Ha felszállsz a vonatra pár óra múltán otthon lehetsz, bemehetsz a rendőrségre és tisztázhatod a helyzetet. De ez az idő is kibírhatatlanul hosszúnak tűnik. Eszedbe jutnak a szüleid. Régen nem találkoztál velük, lehet már két hónapja is. Szegények - ha kezükbe került a felhívás -, biztosan halálra rémültek. Valahogyan értesítened kellene őket. A feladat nem egyszerű, a faluban talán öt telefon ha van, s ebből egyik sem az övék. Egyetlen megoldás, felhívni a húgodat a városban, ahonnan eljöttél, a szállón, ahol lakik. Ő, onnan, könnyebben elérheti őket. Elindulsz az aluljáróban lévő telefonfülkékhez.

Megcsúszol a sáros vízzel borított műmárvány lépcsőn. A gyors mozdulatnak és a közel lévő alumíniumkorlátnak köszönheted, hogy meg tudod őrizni

543