Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Czakó Gábor: Aranykapu
szavára adtál! Megvolna még a királyságunk és a hercegek is megférnének a maguk uraságában! - Mintha fiát utánozta volna, vagy az őt? Vagy egyazon vér ugyanabban a hisztérikus indulatban csapott föl a két lélekben? Letépte főkötőjét, kontyát bontotta, szaggatta hajdan híres arany haját; hullott, ami maradt belőle, a törődött, ősz gyösz. - Édes szerelmetes kisfiam! Hiába mondtam neked, hiába mondta Emye, hogy Vid a hercegségen át a trónodra tör! Édes kis elveszett fölségem! Salamon bizony leütötte volna, mint az imént az apró bolondot, le a tulajdon szülőanyját, ha Judit nem ugrik közéjük, s át nem öleli két erős karjával, s két hatalmas mellével, mint valami bástyákkal útját nem állja.- Elég, elég, fényességes szerelmem elég! Anyádat ne, inkább engem! - Akár valami rajongó, úgy fonódott rá, miközben lábát is jól megvetette s szorításába is beleadta erejét, meg a szívét; ahogy tán soha. - Engem ölj meg, szerelmem, én megérdemlem! - És nem eresztette a királyt, ölelte, forrón ölelte. Ernő őrgróf nyomában az udvari népek seregestül tolongtak az ajtóban. Akár a legyek a dögre, úgy jöttek a király sebzett lelkére. Ámultak közben a királynén, milyen mesterien hazudik! Minden szava egyszerre igaz és hamis. Salamon indulata kissé lohadt, gyűlölete lassabban, de mélyebben égett tovább. Mit akar ez az asszony? Harci birkózófogással kiszabadította magát, s ellökte Juditot. Irányítva, Ernő őrgróf lábához. Már nem ordított, suttogott.-Takarodjatok. Takarodjatok mind a szemem elől. Te is anyám. Tűnjetek el. Melkbe, Regensburgba, vagy vissza Kievbe. Kies kolostorba, vagy cédának. Ahova akartok. Csak itt ne lebzseljetek tovább, mert nem állok jót magamért. A bámész nép között, úgy derékmagasságból tekintett rá Uracs hűséges arca; a vértől, a könnyektől és a sártól oly tarka volt, mint a színes rongydarabokból varratott ruhája. Salamon megfordult, lovagi kacatjait szerterugdosva átvonult a kápolnába.- Hagyjátok! - Emelte föl intőleg kezét Anasztázia anyakirályné, npha az udvari népségből egyedül a bolond törekedett a király után sietni. Épeszű ember ilyenkor kikerüli; a dühöngő nagyúr rosszabb a veszett kutyánál. A királyné kifelé tessékelte őket. - Menjetek, menjetek! Imádkozik. Hagyjátok! - Ráütött annak a szolgálónak a kezére, aki gyöngyös főkötőjét a földről fölkapta és oda akarta neki adni megzavarva a jelenet koreográfiáját. - Imádkozzunk mi is! - A főkötővel csapdosva - akár valami legyeket - kiterelte őket a másik toronyhoz vezető folyosóra.- Énekeljetek! Filibertám! Kezdjed Bertuskám! Jézusomnak szívén, megnyugodni jó, Elmerülni benne, csendes tiszta tó! Salamonnak esze ágában sem volt elmerülni Jézus szívében. O átkozódni ment a kápolnába. Istent gyalázni, leikéből mindörökre kiverni az árulót. Nem vetett keresztet az Oltáriszentség otthona előtt, térdet sem hajtott, hanem levágta magát királyi székébe, sarkantyús lábát fölcsapta a térdeplőre, talppal a Megfeszítettnek, s elkezdte: - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... Abbahagyta, fölállt, járkált kicsit, aztán mélyeket lélegzett, lassú mozdulatokkal tornázott. Formázta a levegőt, magához húzta, eltávolította, Ízületeit ki-be forgatta, ahogy csata előtt szokott tenni, hogy vérét és gondolatait megtisztítsa, s ne indulatból, hanem tiszta fejjel cselekedjék. Gyakorlata végez523
