Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Tóth Gyula: Le beau Georges

Szekeres utolsó műve volt, összegezésnek is tekinthető. A gyűjtemény 27 író, költő szellemi arculatát rajzolja meg századunkról, de az írók a másikról szólva önmagukról, sőt elsó'sorban önmagukról vallanak. A témaválasztás rokonságot vagy mély ellentétet mond ki, a vonzások-taszítások tükörrendszerében világszemlélet és műalkotás bonyolult viszonylatait és a kor társadalmi és szellemi törekvéseinek erővonalait szemlélheti. A legtöbb író Dosztojevszkij csodálatában egyezik, jól látó szemük az Ördögöket választja ki. Vonzások és taszítások gondolatrendszere és a válogató gondolatainak szinte egész konstrukciója kibontakozik a témaválasztásból, az írói ítéletből. Egy esetben véletlenül a Szekeres életút két dátuma is egybeesett: Henry James úja 1902-ben Flaubertről: „1880-ban halt meg; ekkor zárult le az ötvenkilenc évet átívelő pálya...” A gondolatokra csak néhány idézettel lehet utalni, jelzésszerűen. Az egyszer fölszított és elfojtott szenvedélyben lelhetjük meg az író életének végső magyarázatát, minthogy ez határozta meg a jellem és a sors kontúrjait, mondja James Flaubertről. Rolland Hugóban azt csodálta, hogy az emberek óriási nyájának őrzőjévé tette meg magát, legendás homloka a rosszul leláncolt Prométheuszé volt, és a forradalom - a forradalmak - énekese. Gorkij 1923-ban azt figyelte meg Leonyid Andrejevnél, hogy valahányszor a gondolkodás mechanizmusára terelte a szót, nagy izgalom fogta el. Volt egy kellemetlen szokása: szerette próbára tenni az emberi kapcsolatok őszinteségét. Ritka eredeti ember volt, ritka tehetség, s elég bátor kutatója az igazságnak. Gide szerint Montaigne önismeretét adta a világnak, minden más ismeretet bizonytalannak érzett, az az emberi lény volt, aki felfedez és feltár, oly hitelesen, oly igazan, hogy műveiben minden olvasó magára ismerhetett. Minden történelmi korszaknak megvan a maga ember-sablonja, amely többé- kevésbé eltakarja ezt a valóságos lényt. A nagy író az, akinek a műve nemcsak egy ország és egy korszak igényeire válasz, hanem olyan táplálék, amely a különféle nemzetek és egymást követő nemzedékek változatos éhségét is képes kielégíteni. Montaigne szerint „igazmondással kezdődik a nagy erény”. Aragon Kleistet kora tükrének tartotta, s itt mondta ki francia-német relációban a nacionalizmus lényegét: „... mert mi már olyanok vagyunk, hogy a franciák bűneit nem vagyunk hajlandók bűnnek tekinteni; míg történészeink és kritikusaink rettentő nacionalizmusnak bélyegzik még azoknak az időknek német hazafiasságát is, amikor őseink kegyetlenül elnyomták a meghódított országot, addig az agresszív hazai nacionalizmust legföljebb következménynek tartják...” Sartre Mauriac-ról szólva állítja, hogy a regény nem a dolgokat adja, hanem a dolgok jeleit. Beckett Proustnál az idő játékait vizsgálja, és tudja, hogy a jó emlékezőtehetséggel megáldott ember semmire sem emlékszik, mivel semmit sem felejt el. Moraviának abban van igaza, hogy a moralitás nem olyanféle jelenség, amely divatokhoz, vagy más felületi jegyekhez hasonlóan követné a történelmi változásokat.

Georges életútjának első szakasza 30 éves kora körül, a francia ellenállás győzelme idején teljes, maradéktalan sikerrel látszott zárulni. Cseh állampolgár létére Magyarországot választotta új hazájának. Sem ő, sem más nem tudhatta 1944-45-46 táján, hogy az igazi, minden emberi próbát felülmúló megpróbáltatás vár még reá. Algériai utazásunk, s a haláláig (1973) neki jutott rövid évek alatt sokszor találkoztunk, de emlékezetem szerint alig-alig tért ki 1949 utáni élményeinek, a szörnyűségeknek felidézésére. Halála után

50