Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Molnár Miklós: Szajré
tanfelügyelő elhűlt képe, kihegyesedett füle, begazolt tekintete, meg persze a kis sutyerákok parázsló lelkesültsége, így szólt magában: - A Krisztusát, pazar móka volt! Ma se csinálnám másként! Egy évtized se telik belé, és felér magányának csúcsára. Körbehordozza látásra nyílt szemét; felfogja, hogy tönkrement minden, ami csak tönkremehetett. A kommunisták - saját karmájuk foglyaként - újabb rettentő karmákat szabadítottak rá a világra. Hát nem irdatlan pofátlanság, hogy egész életünkben a rusnya kis (vagy az ocsmányul nagy) egonkkal vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy cselekednénk, amire hivatottak vagyunk? Énünkbe dermedt, gépi lényként kattogunk át az életünkön. Olyan rabság ez, amibe milliók, milliárdok vannak belekényszerítve. Kiüresedett vallások, tudatlan nevelők - altatás, alvás, alvadás... Elcsitulnak benne a lázongások, elülnek őskeleti remegései - és méltósággal meghal. A tanfelügyelő: (a) alkoholistává kopik. Úgy éri a végső megvilágosodás, hogy holtrészegen betámolyog egy kültelki csapszék latrinájába, rázuttyan a deszkaülőkére, az beszakad alatta, s ő belefúl az ürülékbe. (b) spirálmenetben szép közéleti karriert fut be; 56 áldozatainak angazsált szószólójaként - egy minden mocskot felszívó szivacspárt mezében - a 90-es években parlamenti képviselő lesz. Családilag sem bizonyul igazán jó befektetésnek az ekként kivívott apai mártírium: a bitang szabadnyelvűség bennem is (és aztán sorban az öcséirn- ben) kirügyezik és termőre fordul. Elnyűvök egy-két középiskolát, s főleg néhány utált egyensipkát, mire (akkor már magántanulóként) érettségi vizsgára bocsátanak. Történelemből úgynevezett B tételként (ezek a szó szerint bemagolandó, megkérdőjelezhetetlen ideológiai hittitkok) az „ellenforradalom” feliratú papírcsíkot piszkálom ki vizsgáztatóm legyezőszerűen szétterített kínálatából. Történelemtanáromat alamuszi patkánynak tartom, amiért jottányival se mer eltérni a tankönyvbe préselt maszlagtól, azt darálja belénk s böfógteti vissza velünk. Szikrányi részvétet sem csihol ki belőlem a tanár úr közismert perverzitása - hogy csipkés női alsóneműt visel, és hogy e feminin holmikat (mindig akad rá valami szédületesen körmönfont ürügye) helyes kis gimnazista lányokkal veteti meg magának. (Szeretnék megbocsátó, gyöngéd szeretettel gondolni rá, márcsak a „perverzitása” miatt is: hogy kiáradni nem tudó yangját ilyen finom, szimbolikus módon hozta érintkezésbe a yin lehetőségével.) A vizsgaasztal két oldalán ádáz ellenfelek ülnek: túlnan a rend, a fegyelem, az engedelmesség idomárai és porkolábjai, emitt meg - személyemben - az engedetlenség, a belepofázás, a visszakérdezés, az iskolaellenesség himpellérje. És rettentő, skizofréniába hajló zavarodottság van bennem, hisz az ő fajtájuk folyton azt vágdossa hozzám: - A káosz, a bomlás ügynöke vagy! - Hiába érzem (kimondani nemigen merem, nem is tudnám artikulálni), hogy az ő rendjük, fegyelmük és engedelmességük - maga a halál, a bomlás, a káosz; hogy itt motívumismétlődésről van szó, mert hiszen iskola, kaszárnya, börtön és diliház (megtapasztalom): ugyanaz. Felsajog bennem 1956 októbere - amikor a kunvásárhelyi hetipiacra be- csődült nép felkoncolta azt a Neumann nevű szerencsétlen kis mitugrászt: egy 353
