Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Molnár Miklós: Szajré
csorbult lelkületű, utálatos szájú, a piacozó asszonyok körmönfont her- gelésében és sanyargatásában szinte ördögien leleményes beszolgáltatási és piaci ellenőrt. (A csúf, fekete arcú embert mindenki így hívta: a Négus.) Hidegre fordult az idő', esett egész nap, az esőcseppeket arcunkba csap- dosta a szél. Nem lehetett kenyeret kapni; a tanácsháza előtt összeverődő, mind hangosabban zúgolódó tömeg egykettőre a Négusban, a város leggyűlöltebb emberében találta meg a kenyérhiány felelősét. Hiába próbált elráncigálni onnan az anyám, én egy platánfa mögül kileskelődve, szinte igézetben bámultam az ordenáré spektákulumot. Előcibálták a fenyegetéseket és szitkokat rikácsoló, gnómszerű figurát a városháza pincéjéből. Neumann ugyanis a múlt századi áristomban akart elrejtőzni; azt mondják, egy ízben Rózsa Sándor is vendégeskedett ott néhány napig. A mártíromságba gabalyodó Négust leköpdösték, fojtogatták, megrugdosták, kificamították a végtagjait, kátrányba mártogatták. A beadási szégyen- és dicsőségtábla szétmarcangolt darabjaival, frissiben vásárolt kapanyelekkel, sodrófákkal, lapáttal-ásóval, mindenféle nyeles és fogantyús háztartási szerszámmal verték szét a fejét, törték meg a bordáit. Testét feltagolták, kizsigerelték, miszlikbe szaggatták és széttiporták, úgyhogy végül a nyomorultból szinte más se maradt, csupán néhány vérfolt a járdán meg a fákon. Evek múlva is kísértettek álmaimban azok a gőzölgő, soha meg nem alvadó vérfoltok a platánfák kérgén, visszhangoztak a lemészárolt Négus kislányának sikolyai. Alizka volt a legszebb lány a napköziben, fiúk-lányok mindahányan, kollektíván szerelmesek voltunk bele valami rejtélyes és ellenállhatatlan csordaszerelemmel. Ebédkor általában velem szemközt ült; alig álltam parázsló tekintetét. Ennek a tündöklő szempárnak most látnia kellett egy közeli lakóház emeleti ablakából, amint az apján szörnyű ítéletet tesz a csőcselékké bőszített nép. Alizka lelke elborult, elméje megháborodott; se róla, se az anyjáról senki nem hallott azóta. Próbálom én megkerülni a színvallást, ám vallatom addig fingat, hogy egyszer csak kinyílik zsebemben a bicska, és szaporán szedegetni kezdem a keresztvizet a magyar forradalmat legázoló vörös antirendszerről - mint az „ellenforradalom” ritka ocsmány (és ocsmányul kezem ügyében levő) történelmi példájáról. (Minden forradalomnak ellenforradalom a karmája.) Az érettségi elnök (maga is történelemoktató) diszkréten szörnyülködni méltózta- tik, aztán kegyesen és frappánsan elhasaltatnak. Örülhetek, ha megúszom ennyivel, és szemantikai határsértésemnek nem lesz súlyosabb következménye. (Mint alább olvasható: lesz.) Felelés közben csővázas széken ülök, szálfa termetem így nem magasodhat a plafonig. Tagjaimat nem lejtegetem, az áporodott levegőjű biológiaszertár, ahol érettségünket megpróbálják, közönyösen nyeli el profetikusnak csak nagy-nagy túlzással nevezhető szavaimat. Remélem, legalább csöppnyit fröcsög a nyálam. Következésképp nem úszhatom meg történelemből a pótérettségit, újra át kell magam rágnom az ocsmány kásahegyen. Az ideológiai tételek agyamba való ideiglenes besúlykolása végett kénytelen vagyok kivenni egy Politikai 354
