Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Valuch Tibor: A népi mozgalomról
III. Teljesítmények tükrében - a népi mozgalom, mint szellemi műhely A népi mozgalom irodalomfelfogását csakúgy, mint politikai szerepét és a népi ideológiát alkotó elemeket is meglehetősen nehéz egységesen kezelni, illetve értelmezni. Alapvető jellemzője a társadalmi elkötelezettség, valamint az erre koncentráló értékcentrikusság. Az írást közösségi szolgálatnak is tekintették, nemcsak új alkotásokat létrehozó, elsősorban esztétikai értékeket teremtő tevékenységnek. Az irodalomszemléletileg is sokrétű társaság eredetisége abban állt, hogy hitelesen közelítette meg a harmincas évek társadalmi valóságának egyes területeit, feltárva ezek megoldásra váró kérdéseit. Azt nemcsak a mozgalomhoz tartozók, hanem a más táborokhoz kötődők is elismerték és kiemelték, hogy a népi csoportosulás társadalomkritikai szemlélete új színt hozott a magyar irodalomba. Többségük nem látott éles ellentétet az irodalom és a politizálás között. A közgondolkozás reformja e szemléleti megközelítésben szervesen ösz- szefüggött a földbirtokrendszer, illetve a társadalmi viszonyok reformjával. Egy-egy mű megítélésekor ez a társadalomkritikai szemlélet és a politikum olykor-olykor erőteljesebben befolyásolta véleményüket, mint az esztétikai érték. Szabó Zoltán csoportbeosztását23 követve az irányzaton belül különbséget lehet tenni: népi írók (Erdélyi József, Kodolányi János, Sinka István, Szabó Pál), falukutatók (Erdei Ferenc, Kerék Mihály, Kovács Imre, Ortutay Gyula), valamint olyan népi írók, akik egyben falukutatók is (Illyés Gyula, Veres Péter, Darvas József) között. Szabó Zoltán önmagát nem népi írónak, hanem falukutatónak tartotta. Véleménye szerint népi írók azok, akik elsősorban szépirodalmi műveket alkottak, míg a falukutatók tudósításokat. Az első csoport alkotóinak művei öntudatosak, a második csoporté céltudatosak. Közös vonás mindkettőben a közösségi elkötelezettség, a határozott társadalomkritikai él. Irodalmi értelemben - is - a szociográfia jelentette a népi mozgalom egyik legjelentősebb teljesítményét. A harmincas évek szellemi forgatagában a népi mozgalomhoz tartozók többségének a szociográfia a magyar társadalmi valóság megismerésének lehetősége és írástudóhoz méltó cselekvési eszköz volt. Sokakat közülük a tájékozódás igénye, a tenni akarás vágya vitt a harmincas évek ifjúsági reformmozgalmaiba. A magyarországi közállapotokkal megismerkedve, elkerülhetetlennek tartották a radikális változtatásokat. Ám úgy gondolták, hogy a konkrét reformprogram kidolgozása előtt fel kell térképezni „az ország szociális anatómiáját” (Szabó Zoltán). A szociográfia művelőinek alapvető célkitűzése volt az ország szociális helyzetének megismerése és a közvéleménnyel történő megismertetése, s erre alapozva a társadalmi reform lehetséges irányainak, módjainak meghatározása. Az adott keretek között nincs mód az egyes művek részletes elemzésére24, az azonban kétségtelen, hogy az 1936-1938 közötti időszak a magyar irodalmi szociográfia nagy korszaka volt, amikor egymás után jelentek meg az olyan, a közvéleményben nagy hatást keltő s komoly kritikai érdeklődést kiváltó munkák, mint Veres Péter: Az Alföld parasztsága; Kovács Imre: A néma forradalom; Féja Géza: Viharsarok; Szabó Zoltán: A tardi helyzet; Cifra nyomo300
