Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé
lista urak, mi az, hogy fényképezőgépet akasztunk Lenin nyakába... - Mi ugyan, dehogyis, nem is értem... bohóckodik André, az a hülye Alain majd lenyelte, elkezdett komolyan védekezni, a pofa félbeszakította: neki úgymond csak az a baja, hogy ide kellett jönnie, ráadásul eső' utáni köpönyegként, a kurzusnak mindjárt vége, mindenesetre hivatalból kéri, ne csináljunk, ha lehet semmi botrányt itt a végén... Azért félelmetes egy ország... háborgott a fiatal tisztviselő'... Az a hivatalos felkérés... Christiane felszólalt, s annyit mondott, hogy „bizony, ezekután e delegáció zöme fölülvizsgálja a szocializmushoz fűződő érzelmi viszonyait”. Ezt örömmel hallom - hangsúlyozta a profi. - Mégiscsak érdemes volt ideutazniuk... Meg hát, miattatok - nevet Marc. - Jó kis banda voltunk, holnap mindannyian földjük neked a címünket, aztán viszlát Franciaországban... - te párizsi vagy, Marc... - Vérbeli párizsi, megveszekedett közgazdász, s igazi kapitalista, apám nagykövet Brazíliában, jövő hét végén már Rióban vagyok... Sietek, mert engem is vár egy „szocialista nexus” - céloz nevetve újabb szerelmére, a bulgár Mariára... Mit mondjak. A lassan, feszengve induló mulatság csak a fél emeletet elfoglaló ebédlő falain kívül terebélyesedett egyetemes szexorgiává, a köveket is átvilágító érzéki fraternitás akarva megvalósíthatatlan, önmagától testesül meg néha életünk egy-egy kivételes szolitereként dédelgethetjük, hosszabbíthatjuk minden percét, úgy éreztem, egyszerre szeretkezem minden lánnyal, kivel csókot, puszit váltottam, Christianne, Ariane, Pascal, Jordanka, Milli, Susy, Maria... Lilia, kivel háromszor együtt aludtam - a szó legszorosabb értelmében. Sokszor már személytelenül infantilis sex apellünk együttes kvintesszenciája, a kurzus közös libidója csapódott le, de aztán kiteljesedtünk egymásba, a te gyermeteg, ám elsöprő személyiséged, „lányságod szubsztanciája” feminizálódott totálissá, teljesebbé avatva kapcsolatunkat. A későbbiekben nagyon ritkán gondoltam erre az utolsó estére, éjre, reggelre, hiszen az emlékező tisztánlátása előtt már lelepleződik, hogy kapcsolatunk testi halála finomította a metsző tragikumot erotikus finálévá, görög pásztori idillé, Faun és Nimfa tarantellájává... tánckölteménnyé... Alapvetően meghatározó epizóddá szelídültünk egymás életében, választásunk lehetetlenné teszi, hogy együtt a hétköznapok emberpróbáló forgatagában is megméretkezhessünk, s hogy eldönthessük: alaptalanok voltak-e időnkénti rettegéseim a lebegésbe- cseppfolyósodástól, s hogy meddig tudtad volna elviselni „határtalan önzésem kígyósziszegésű vádjait”, de erre felelőtlenség gondolnunk is, ha van arra mód, hogy csak az ünnepi arcunkat fordítsuk egymás felé, hát azt kellett tennünk, csak a tánc ritmusára volt szabad figyelnünk, csak kettőnk lépéseinek összhangjára koncentrálhattunk három hétig, hiszen az idő két túlságosan is szilárd pontja közé szorított találkozásnak nincs lehetősége arra, hogy egy tartós kapcsolat kegyelmi állapotainak kényes egyensúlypontjait kitapogassa, másféle teljességre kell törekednie, az egyszeri, megismételhetetlen probléma- mentes vákumban kialakuló pluralisélmény szonettjét írtuk meg minden szavunkkal, gesztusunkkal minden nap, így most is, ezekkel az egyre biztosabbá szilárduló, extatikus, eroszi mozgásorgiákkal. A későbbi nosztalgikus emlékké szelídülő epizód, a tizennegyedik sornál törvényszerűen lezáruló szonett jelenidején belül semmi más nem létezik, csak a zene, a tánc, a ritmus szubsztanciájával egyesülő, lebegő szintézisélmény. 28
