Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé
Hogyan is kezdődött? Christiane és Albert ült velünk szemben, mellettünk Janick, Aliz és Szunyogh Alajos... Gyuri negyed kilenckor kidőlt a tizennegyedik gyomorkeserűtől, Albert azért késlekedett annyit, mert őt pátyol- gatta-segítette saját ágyához. Magyar bort iszunk, előtte leánykát, majd bikavért... Eger gyöngyeit, még Medoc Noire is előkerült... ... - Szép ez a Karin - mondod, valóban gyöngyöző, önfeledt-érzéki a nevetése... -Én csak téged látlak. -Ne butázz. Élvezem, hogy a borra sör sörre bor abszolút nem száll a fejembe, buborékkönnyűnek, üvegáttetszőnek, harmatérzékenynek érzem magam, éterivé, asztraloiddá szublimálódtam, s csak a társasági lényemet gátló kígyóbőrt vetettem le magam számára is észrevétlenül. Mindnyájunk nagy gaudiumára Alajos - Alizt magára rántva - elesik a táncparketten. Az önfeledtség hullámain mi is a tengeri sílécekre ugrunk... Először belevadulunk a közös rángatás ritmuskavalkádjába, meztelenül egyensúlyozunk a hajótörött józanság maradék deszkaszálain, milyen csodálatos találmány ez a tánc, sokkal hamarabb levetkőztet téged, mint a saját gyakorlatlanságától és lámpalázától begörcsölt férfikéz, izzó, bonyolult szálkaerdő labirintusában tévedező öntudatunk elfelejti, vagy testvérré avatja a külvilág résztvevő, vagy szemlélődő bábjátékosait, a gyáva keményfejűség, a szenzitivitás, az aktivitás lényegébe sűrűsödve semmisül meg, úgy, hogy erővonalainak iránya felső érzelmi határok felé mutatón összegezhető. Menekülsz önmagadtól, keresed önmagadat, mindenképpen összefonódsz a Másikkal, külső rángásaitok lassan átköltöznek az idegekbe, a zsigerekbe, a véredényekbe, lüktetést hallasz, már nem is táncolsz, de egyszerre érzed a saját lényedet a sajátjaként, őt önmagadként, s mindezt a belső tánc spirálisan emelkedő hangulatkavalkádján belül, önmagadon belül, önmagátokon belül, belül, belül. Átfolyik rajtad, rajtatok a zene, minden egyes foszlányát és az egész öntörvényűén kibontakozó, testesülő kompozíciót önmagadnak, önmagáéiként látod. Nem a két összefonódott, erotikus mozdulatba merevedett lény lemeztelenedett vonzása, hanem maga a vonzás, maga a plurális... mindenség zenéjét véled fölfedezni, pedig zsigereid biztatón remegnek, félve bizseregnek, lassan elvetélik nagy remegésben fólfakadó lényegedet finomuló félelmedet... tested korbácsolja napi ébredésünk mára is elmaradt lüktető szignálja, most is elfelejted az álom előtti lassú haldoklásod, az esti harangszó sikoltásba ájul - és a kör bezárul. haragos kék szempár villan, megalázó veszekedések, beszélgetések, a közös onániában őrülő ön-analízis, a komplexusok túl mélyek ahhoz, hogy ne bukkanjanak elő akár az önfeledtség pillanataiban is... az elhivatottság gyötrelme bélyegzi a legönfeledtebb percet is... lihegve vonszoljuk ki egymást a táncból, a táncteremből, a stig- maszakadás-hasadás jelenetének is tanúja vagyunk, szűk sikátorok mélyén, utcaköveken, a Goethe-park bokrai közül... a kollégiumi szobában, újra a narancsbarnán izzó házcsontvázak között, majd megint a Goethe park selyem- füvén, jótékony bokrok közé zárt tisztáson lepeltelenül összefonódva táncolunk, Faun és Nimfa kergetőznek... közelgő hangok elől menekülünk vissza csomókbagyűrt ruhánkhoz... Boldog lihegéssel csókolsz, még testünk is elfojtja a csúcsról lefelé gördülő kő kétely dübörgését... S most a lankábavésett utca szélén állunk, időtlen idők óta, saját megismételhetetlen pillanataink pillanatnyi szoborkompozíció29
