Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - ÉSZT KÖLTŐK - Eva Park: Véletlen
az autó egyre lassuló tempóban halad. Az út széli fák, amik eddig oly gyorsan siklottak el mellettünk, mintha megálltak volna, több autó is megelőzött minket. A kilométerórára pillantottam, de az túl messze volt tőlem. A sofőr kényelmesen hátradőlt a vezetőülésen, majd megszólalt:- Te sietsz valahová? Mert én nem. Nekem van időm tonnaszám. Harminc év alatti volt, felhajtott ingujja alól elővillant dús szőrzetű, izmos karja, egy méricskélő pillantással végigpásztázott, majd megismételte: - Tonnaszám. Felém fordította az arcát, és megláttam a szemét. Meghatározhatatlan színe volt, sárgás, vagy inkább szürkés. A tekintete súlyosabb mint a kora, a szájvonalára csúfondárosan vidám mosoly húzódott. Élvezte a helyzetet, megsejtve, hogy kiismertem, hogy remeg az egész bensőm a félelemtől és mindjárt segítségért kiáltok. Ezt olyannyira láttam rajta, hogy a szemébe néztem, kerestem a szavakat, amelyekkel a legkevésbé haragítanám meg:-Én másképpen mérem az időt... úgyhogy, akkor örültem, amikor száguldott.- A te időd már az én időm, attól kezdve, hogy felmásztál az autómba. Csupasz lábam jócskán kilátszott a rövid szoknya alól, becéző érintésektől felhorzsolt bőrömet lassanként elborította a verejték, a tarkóm fájt és merevvé vált, mintha valakinek az ujjai már belemélyedtek volna.-Ha már az időmértékeink különbözőek, akkor tüstént engedjen kiszállni, hogy egy másik autót fogjak magamnak. - Az ajkaim megsajdultak beszéd közben, nem mertem őket a nyelvemmel megérinteni. Felnevetett.- Azt nem. Ezt az utat velem fogod megtenni, hacsak nem akarod most mindjárt az erdőben végezni. Nézd csak, éppen ott kanyarodik befelé egy út. Tartott egy kis szünetet, majd rám pillantott: - Vagy azt akarod?- Nem. - mondtam, és éreztem, ahogy a tarkómban erősödik a nyomás. Megpróbáltam elgondolni, nem elképzelni, hogy mi fog történni, hogy ne lássam magam kapálódzva mindaddig, amíg az az ököl, ami most még a kormánykeréken pihent, halántékon nem vág. Láttam magam fekve, agyonverve, legyektől körül dongva az aljnövényzetben. Férgek ünnepi eledelévé fogok válni, télre már nem sok marad belőlem. Nem, gondoltam. Belebolondulok, ha ezeket a dolgokat látom. Nem is kell neki lecsapnia... Lecsúszófélben lévő hátizsákomat erősebben magamhoz szorítottam, közben éreztem a megmaradt körték gömbölyű oldalát. A zamatukra gondoltam, kemények, frissek és finomak. Benyúltam a kezemmel a zsákba, és egyet a markomba fogtam.- A mai átkozottul forró nap lesz és hosszú. Választhatsz, most mindjárt beforduljak-e, vagy ... - Az ülésnek támaszkodva vezetett, és kéjelgő magabiztossággal beszélt.- Nem, köszönöm - mondtam, összeszorítva markomban a körtét. Régebben, amikor útra keltem, mindig volt velem a zsákban egy tőr, egy valódi finn tőr, noha sejtettem, hogy soha, senkibe nem fogom belevágni, mégis biztonságérzetet adott.- Nem látszol nyugtalannak. Biztos nem hiszed el, hogy bármit megtehetek veled, amit csak akarok. Bármit. 249
