Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - ÉSZT KÖLTŐK - Eva Park: Véletlen
Megálltam a körtehalomnál és megkérdeztem az árát. Valójában már teljesen közömbös volt, mennyiért adják. Azonnal hozzá akartam jutni a körtéhez, azonnal belekóstolni, noha elsó' pillantásra látszott, nem elég érett, mind kemény és kissé még íztelen is. Valójában illata sem volt, én azonban már a beleharapás puszta gondolatát is élveztem. Evés közben az ismert vers jutott az eszembe a zöld gabonáról, amit holdfénynél kell enni, amikor összezavarodnak a harangok és láthatóvá válnak a határok, amelyeken nem lehet átjutni. Megpróbáltam magamban felidézni ezt a dalt, és elindultam a buszmegálló felé. A reggel üdesége kezdett átváltani a nyári nap melegébe. Már több órája álltam a város peremén az országút szélén, és néztem, ahogy az út túlsó oldalán összegabalyodnak az árnyak. Az úton jóformán alig jártak autók, mintha minden hosszú vasárnapi álomba merült volna. Néhány telezsúfolt családi autó haladt el mellettem, egy fekete Volga, és több megszokott, a települések közvetlen környékén csörömpölő' kolhozjárgány, majd az út hosszú időre ismét kiürült. De még mindig reggel volt, az este hét óra távolinak tűnt föl. Szerettem volna az út mentén messzebbre gyalogolni a várostól, ám kijjebb, ahol a kocsik már teljes sebességgel haladnak, sokkal nehezebb felkerülni valamelyikre. Az út szélére ledobott hátizsákomat távolabbra vonszoltam; majd vissza, maradt még néhány körtém, de azt a gyereknek tartogattam. Éhes voltam. Valamivel később messziről meghallottam egy hatalmas autó dübörgő basszushangját. Gyorsan jött, biztos túllépte a megengedett sebességet. Az autó narancsszínűén csillogott, óriási vezetőfülkéje és nagy kocsiszekrénye volt. Szél csapott az arcomba, ahogy elhaladt mellettem, majd csikorgó fékeivel lelassulva végül leállt az út padkájára. Fogtam a zsákomat és a vezetőfülke mellé szaladtam. Kezemmel támaszt keresve felléptem a magas lépcsőre, kinyitottam az ajtót, az ajtóval együtt az autótól eltávolodva hintázni kényszerültem.- Tallinnba megy? - kérdeztem.- Igen. Udvariasan kérlelő mosolyom szerencsésre sikeredett, és felvonszoltam magam a magas ülésre. Az autó feldübörgött, lassan megindult, majd egyre gyorsabban száguldott a napfénytől felforrósodott úton. Az utat két oldalt magas, sima tövű fenyőerdő szegélyezte, és mint mindig, most is gyönyörködve néztem át azon a lágy fényen, ami ezekből az erdőkből kisugárzik. Csak amikor kérdeztem, akkor néztem rá a vezetőre, és az első kilométereknél feszélyezve éreztem magam, mint az olyan idegenekkel általában, akikkel hálatelt ábrázattal több órát együtt kell tölteni. A sofőrök a maguk alkalmi utasának néha hetet-havat összehordanak, s te kénytelen vagy végighallgatni és a megfelelő időben válaszolni. Néha, és ez a jobbik eset, csendben vannak, elfügyörészgetnek magukban, az utat nézik és ügyet sem vetnek rád. Ez száguldott, hallgatott, én az elsuhanó kilométer-köveket nézve azt számolgattam, mikorra érünk oda. Innen fentről, a magas vezetőfülkéből nézvést az út lent volt és távol, és amikor ez az óriásautó elsuhant egy átlagos kisautó mellett, egyszerre úgy látszott, hogy a mindent szétlapító kerekek alá került. A sebesség felélénkített, azon gondolkodtam, mit fogok majd kezdeni a városba érve szabadságom utolsó óráival, és csak ekkor vettem észre, hogy 248
