Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: "Napszín arany", "bolondító beléndek"
játéknak is tarthatnánk ezt, olyasminek, hogy a szerző viccel velünk és csak orrunkat fricskázva figyelmeztet - bennünket, emberiséget. Csakhogy mi, közönség láttuk a költőt az elmúlt ó'sszel a televízióban, ahol rettentő' komolysággal nyilatkozva kétséget sem hagyott afelől, mennyire katasztrofálisnak látja ezredvégi sorsunkat, milyen jóvátehetetlenül regiznált - valóban. így pedig már eléggé elgondolkoztató, hogyha szánk nem legörbül egy-egy képét, megragadott szituációját szemlélve/olvasva, hanem inkább - mivel morbid humorra gyanakszunk vagy csak azt sejtünk önkéntelenül felvillanni itt-ott? - mosolyra, néha egyenesen a gyöngyöző kacajnak megfelelő alakúra húzódik. Valamiféle akaratlan derű hatalmasodik el rajtunk, helyenként szadista káröröm, hogy micsoda „véglények” tülekednek a színen. Felülről tekintünk rájuk az ábrázolás nyomán, lesajnáljuk őket: megvakulnak a béljósok, / kristálynézők és kankósok, / a szecessziós pederaszták, / a véreskarmú macs- kacafkák, / népi-urbánus augurok, / a parlamenti bájgunárok, / lemezlovasok, nepperek, / hoppmesterek, gyepmesterek / és dákoromán donhuánok. ” (A kilencvenes évek) Nyilvánvaló igénye az alkotónak, hogy jó értelemben vett cinkosként kacsintson össze az értő olvasóval, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezt egy vélt közös erkölcsi magaslaton állva igyekszik tenni. Éppen ez a nemlétező magaslat (mert hát kinek is volna joga oda - hova? - állítani magát?) teszi falssá a gesztust; ahogy már régebb óta (de mára biztosan!) szükségképpen kicsúszott a költészet alól a vaskos etikai hivatkozás korábban biztosnak tűnő alapja, úgy vesztik el az iménti versben felsorolt kifejezések igényes gondolati többlet-aurájukat s lesznek szánalmasan egyenlőek saját szemantikai kültakarójukkal. így pedig szójátéknak, súlytalan poénosságnak hatnak inkább. Megnevettetnek, egyben lehangolnak. Tudjuk, mennyiben akarnak többletjelenteni, mivel azonban a mondott oknál fogva pusztán önmagukat reprezentálják, egyszerre fülbántóan hangzanak. Nincs ez másként még az Önarckép ötvennégy éves korából című vers esetében sem, pedig ebben a szövegben helyenként /elvillan annak a lehetősége, ami az iménti munkában végzetesen elsikkadt. Ám végül mégsem sikerül kitörni az ördögi körből, mivel újra és újra a szimpla megmosolyogtatás vagy éppen megnevettetés effektusa felé csavarodik el az alapjában rafinéria nélkülien reménytelen legyintgetés gesztusa (bárcsak imitált őszinteségű lenne!, akkor nem volna disszonáns az összhatás): „Az ember nem komoly ötvennégy évesen, / lát kirabolt hegyet, mérgezett folyót. / Felkancsalít olykor az üres égre, / torz álmok kancsal szeméttelepére, / hol Isten élt, de elrejtette arcát; / majd álmodnak helyette vérmes álmot / a ma születő, délceg kannibálok." A probléma abban áll, hogy míg például a ,kirabolt hegy, mérgezett folyó”, vagy „az Isten elrejtette arcát” kifejezés teljesen, sőt szakrálisán komoly dolog, olyasmi, amivel még az egyesek által poszt-posztmodernnek bélyegzett, de (éppen ezért?) fájdalmasan éles hallású recenzens sem gúnyolódna (bár általában hajlamos effélét tenni), addig a „nem komoly”, a „felkancsalít” meg a „délceg kannibálok” ellentétesen hatnak: felrobbantják az eredeti szerkezetet - mulatságosságuknál fogva. Ezért aztán nehéz eldönteni, melyik stílusréteget tekintsük dominánsnak. Mi alkatunk szerint hajlamosak vagyunk lemondani a halálos komolyságról, nem érzünk zsigeri késztetést a világ állapotján való búslakodásra, nevethet- nékünk támad, és nem tudjuk, Szepesi végtére is milyen hatást akart kelteni az olvasóban? A humor látszik előtérbe nyomulni, de ha kontrasztosan 185
