Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Szathmári István: Óra, Idő

valami, kopogtak azok a marha rámák a fejem fölött, rohangált össze-vissza a kinti világ, próbáltam elképzelni a piciny lakást, a helyet, ahol már nincsen, az űrt, és apámat, ahogy áll vagy ül, és néz kifelé az ablakon, vagy a konyhában matat, mintha mi sem történt volna, csak később, később jön az igazi, tudtam, tudtam én ezt, az állomás olyan kicsi, alig egypár vonat, a büfét keresem, de nincs itteni pénzem, megyek inkább, rohanok, mondom, de mégis olyan lassú minden, nyúlnak, nyúlnak a percek, a platánfák alatt még meg is kell állnom, megtapogatni a kérget, akárha csak májfoltok lennének, de jó, most kimondottan az, kihalt a város, autó, ember alig, a kereszt megvan a tornyon, a fitos orrú előbb szállt le a gyerekekkel, mint én, te, mondom magamnak, de abbahagyom, a Sugárút most tényleg egyenes, szinte felkoncolja az erdőt odébb, a sétány kockáit már régen kivájták, vagy el sem helyezték, amikor kellett, vajon hány dob, csörgő cserélt ma gazdát, mit kellett volna még mondanom, és akkor holnap meg utána, hogyan is lesz, megint a vonat, vagy valami egészen más, a ház előtt a hatalmas fa, gyökerei törik, feltörik a betont, csöngetek, de semmi, hát hol lehet, hol, de nyílik az ajtó, az égő gyertyát látom meg elsőnek a nagyasztalon, leteszem a zsákom, mondom apámnak, és a sarok felé fordulok, de elhúzódik egy kissé, tovább tart, mint szokott, addigra már ott a pohár, nyitva az ablak, esthajnal van, hogy utaztál, kérdi, sokan voltak?, barna bent a csönd, és azt hiszem, mindent kimondtunk már.

15