Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Szathmári István: Óra, Idő
most valaki más húzza magára, ugyan, mondtam neki, de én is gondolhattam volna ilyeneket, képzeld, folytatta, más fogja a haját, hagyd, mondtam, és hagyta, de utána bement a szobába, és ordíttatta a zenét, ilyen nincs, mondtam, de van, mondta ő, ha szóltam neki, és ment minden tovább, más nézi, simogatja a lábát, képzeld, és vonyított ő is, és nem volt mit tenni, késeket élesített, kirakta őket nagyság szerint a konyhaasztalra, majd légpuskát vett, lőtte a szemben lévő' kéményt, porzott a tégla, újévkor kiült az ajtóba, térdén a fegyver, egy Old Shutterhand, mondtam, az arca akár a léggömb, a szomszéd gyerekek rettegve figyelték, megölöm, sziszegte, de nekem is volt bajom, gyerekkoromban ilyenkor tűzijáték volt a Városházánál, és vastag, fehér hó, abban bukdácsoltunk a lehullott varázsszerért, álltam a víz alatt, a zuhanó sugárban, mégis ő az, aki hall engem, mégis, és szeretni kezdtem őt nagyon, igaz szívvel, nagy-nagy melegséggel. Anyám, mondtam és zuhogott a víz a kicsiny fürdőszobában, pára volt mindenütt, akárha ködben leledzenék, de lépnem kellett, örökké így nem lehetett, jegyet kell vennem, mondogattam, és nyúltam az üveg után, csak pohár, csak pohár, meg lemondani egy-két programot, telefonálni sokat, csak az a pár keserves óra ne lenne, mondtam, de a Józsi már sehol, még a piacra is kimegyek, gondoltam, és persze a kedveshez, ki a Vörösmartyn árul, ebben a csípős hidegben, és olyan furcsa volt menni az utcán, Istenem, nekem mekkora titkom van, úgy megyek, mint máskor, és mégis más, néznek rám, és nem tudják, igen, mit vonszolok én, csak egy keveset sírtam, kapkodtam, mozogtam ide-oda, nem vagyok ideges, mondtam, nem, nem, csak az a pár óra, mondtam is Olivérnek a borozóban, csak ettől félek, igen, nem találtam a kedvesem a téren, nem láttam már napok óta, olyan sok árus ácsorgott ott, keringtem körbe-körbe, végre megvan, és siettem oda, dobokat árult meg csörgőt, meg mindenféle inget, vihogó kamaszok vették körül, igen, valami hülye ünnep van, gondoltam, még ez is, figyelj, mondtam neki, de nem hallotta az őrült lármában, a fiúk tamtamot vernek, az egyik elszántan rázza a csörgőt, egy pillanatra, mondtam, de csak a szemével jelzett a kedves, majd hallom, hogy rögtön, újabb csoport érkezik, furulya is van, pánsíp, nádihegedű, várj, mondtam az egyik dobosnak, de rám se hederített, valami hibbant alak inget akar venni, a másik bódéban rock and roll bömbölt, ez nem igaz, mondtam, elaggott asszonyok vigyorognak egymásra dőlve, szép lassan mállik róluk a rúzs, újabb és újabb emberek jönnek, valami tükröket forgatnak a kibuggyanó sápadt nap felé, elszabadult kutya rohan a lábak között, a szemben levő pódiumon mikrofont próbálnak, még egyszer, mondtam, de csak álltam a téren, a bódé mellett, a kedvesem pedig árul, áriü, és ömlik a pénz. Nézem az órát. És nem hallok már semmit. Anyám olyan beteg volt már. Amikor utoljára kivittem sétálni, mindjárt vissza akart menni. Fújt a szél. Felhők gyülekeztek. Nem tudtam mit mondani. A direkt vonattal megyek. Ez így volt kitervezve. Ha éhes leszek? Az üveg után nyúltam. Nyugodtnak lenni, mondtam, és láttam, hogy egészen kék lesz az ég. Az emlékek később jönnek. Később. Hidd el nekem. A határőr kétszer is elkérte tőlem az útlevelet. A másik oldalon még le is kellett szállnom. Múlik ez a pár keserves óra. Láttam a lányt a vonaton, és azt is persze, nincs egyedül, apró gyerekek simulnak hozzá, de továbbra is maga a nyugalom. Világos volt, egyedül utazom, lötyögött még az üveg alján 14
