Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fábián László: létváz
idő rövid történetének” megírására*, mitöbb, ez egyenesen várható volt, hiába akarták egyesek vagy éppen akarják mindmáig eliminálni az időt**, az nem hagyja magát, legfóllebb azt engedi, hogy újabb és újabb konstrukciók szülessenek körülötte, hiszen „illúzió az a hiedelem, hogy az idő elmúlik. Az idő part, s bár az ember halad, mégis olybá tűnik, mintha a part mozogna”***, vagyis ebben az esetben is csupán az aspektus csalódásáról, semmint a jelenségben való csalódásról beszélhetünk, mivel mégiscsak szemünk láttára emésztődik az idő (fogy időnk?) és ha nem ezt tenné, hát valóban nem volna értelme beszélnünk róla, de ebből nem lehet nem következtetni öröklétére, amelyre aztán logikusan irányul az emberi vágyakozás, mert annyira óhajtjuk, annyira sóvárogjuk az elérhetetlent vagy ahogyan némileg öntudatosabban Mallarmé fogalmaz: „Az emberi nemnek jutott a dicsőség, hogy az örökkévalóság önmagából származó és magába zárt metafizikai szorongását - ami egészen más, mint az emberi tudaté - méhébe fogadja”, noha hirtelenében nem is tudom, mennyivel öntudatosabb a szorongás a sóvárgásnál, inkább úgy gondolnám, egyazon viszonynak kétféle megjelenése, ám az kétségtelen, hogy a hátborzongató karriert befutott filozófiai Angst mégiscsak innét származik, ez az Angst pedig minden, csak nem cáfolat, a szorongás mélyén fóloldhatatlan a feszültség, az idegenség-érzet, a gyötrelmes fölismerés, hogy máshol vagyunk, ahogyan a neoplatonisták is gondolták és ahogyan a nagy vallások rendszerüket (egyébként szembeötlő hasonlatossággal - Hamvas vidékén ezt úgy mondják, mivel egyetlen kinyilatkoztatás van) fölépítik, mert „maga az a tény, hogy minden pillanatban a ’mozgó’ jelenben vagyunk (amely szembeállítható az isteni, örök jelennel), és örökre elveszítjük az éppen elmúló pillanatot, úgy is megfogalmazható, hogy soha nem bizonyosodhatunk meg arról; mi az, hogy ’lenni’, mert közvetlen tapasztalatunk nem a létre vonatkozik, hanem létezésünk szüntelen elvesztésére a visszahozhatatlan ’éppen voltban”****, vagyis: az idő mégsem csak önmagát, de minket is emészt... * Steplion Hawking népszerű könyvének, amely az „egyesített elméleteket” hivatott ismertetni, éppen ez a címe. Ez a cáfolat olybá tűnik ÍÖ1 Borgesnak is vesszőparipája, ám vitathatatlanul elegánsan műveli: korántsem a bizonyosságok, jóval inkább a szkepszis virágait gyűjti csokorba, nem kímélve - természetesen saját vélelmeit sem. *** Antoine de Rivarol maxi mája. Már utaltam rá, hogy McTaggart érdekes elméletét Határ Győző is gyakran kommentálja. A Szélhárfa első kötetében (A rákóm ideje) - például így:,az idő ’fogalmi önellentmondás’ McTaggart nem tulajdonít realitást az időnek az idő csupán annak az illúziója, hogy a ’jelen szakadatlan tovamozdulásával - múlásával - az univerzum eseménytömege gyarapszik; holott ez az eseményözön - konstáns. Az események ’gyarapodásának’ látszata kelti bennünk az idő érzetét és teremti meg illuzórikus fogalmi rendjét.” De hadd ugorjam vissza egy kicsit Határ könyvében oda, ahol Hawking elgondolásával - hogy ti. az idő az ősrobbanással „kezdődött” - kapcsolatosan is találtam egy idézendő passzust : „Ha volt Kezdet, kellett, hogy legyen idő a kezdet előtt; és ha volt idő a kezdet előtt, kellett, hogy a kezdet előtti idő előtt is lettlégyen idő. Ha van lét, nemlét is kell hogy legyen. Ha volt idő, mielőtt a nemlét elkezdődött, kellett, hogy a nemlét kezdete előtti idő előtt is lett-légyen idő. íme itt állok, szólalkozom a létről meg a nemlétről, és nem tudom, vajon a lét a létező-e avagy a nemlét a nemlétező - avagy a lét a nemlétező vagy a nemlét az igazában létező!” Úgy látszik, Csuang-ce pillangója mindannyiunkat elbűvöl. **** Kol akowski itt egyenesen „az idő átkát” emlegeti; a filozófia elpusztíthatatlan /hra/jával viaskodik. 138
