Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fábián László: létváz
12 ,Csak jel vagyunk, s mögötte semmi” Hölderlin ... az idő problematikája amiatt kirakodott be fejtegetéseink közé, hogy a létnehézkedést ránkterhelődő történelemként próbáltuk meghatározni, ami nyomban az időben-lét kérdését veti föl, egy olyan időben-létét., amelyet a történelemként fölfogott múlt alapvetően meghatároz, a jelenre pedig ráterheli a (virtuális) jövő gondját, a tőle való szorongást (ANGST), amely mindmind a történelem terhe, hogy úgy mondjam: a múlt bizonyos „statisztikai igazságai, vagyis hogy részint kiszámítható a sors, ami osztályrészünk lehet, ami vár ránk, azaz: nem egyszerűen Moipa, hanem poipa ßvoxoko - az élet osztályrésze, ami minden embert megillet, mégpedig úgy, hogy elkerülhetetlen is egyúttal*, ám ugyanannyi bizonytalansági motívum érzékelhető belőle, mint amennyi bizonyosság, az pedig csak természetes, hogy a bizonytalanságokat szeretnénk a magunk javára fordítani akár azon az áron is, hogy áltatjuk magunkat, mert a gond és a szorongás a jelent félelemmel tölti meg, pontosan úgy, ahogyan Heidegger látja**, ez a félelem akár a hisztériáig fokozódhat, miként Unamuno esetében már utaltam rá, de lehet egy megélt pesszimizmus gerjesztője, mint Schopenhauer esetében, amely aztán a legkülönb fatalizmusok felé mutathat - éppen a privát szellem rezignáltságának foka szerint, aszerint, miként birkózik az ismeretlennel, a másutt-lét problémájával, amely egytől egyig a létnehézkedés összetevője, azáltal meg kiváltképpen, hogy történetileg determinált (legalább is a róla alkotott fogalomrendszer, képzetsor, ami csaknem ugyanaz) önreflexió, az önreflexió pedig - úgy tetszik - minduntalan az önvigasz irányába mozog, éppen a félelem (mondhatni: az időben-lét szubsztanciája) hajtja arrafelé... * a görög poipa akkád bázisai: inahiru (érték, ellenérték jelentésben), mehm, mihm (kiegyenlítés, áldozás), rrm.hiru (ellenlépés, ellenség), tehát: tartalmaz valami kiismerhetetlen (netán fenyegető?) mozzanatot ** Heidegger úgy látja: „A félelem a jelenvalólétet túlnyomóan privativ módon tárja fel. Összezavarja és „fejetlenné” teszi. A félelem, midőn látni engedi, egyben el is zárja a veszélyeztetett benne-létet úgy. hogy amikor a félelem már engedett szorításából, a jelenvaíólétnek előbb ismét önmagára kell találnia.” És - persze - nem hagy felőle kétséget , hogy a félelem „elrejtett szorongás” is. Azt viszont képtelen vagyok elfogadni, hogy a félelem ne lenne diszpozíció; Heidegger ebben az esetben saját kifejezés-kreatúrái kvázi-logikájának a rabja, emiatt tekintheti kvázi-diszpozíciónak. 13 ...időfüggőségünk tehát szembeötlő; olyannyira, hogy az időt újabb és újabb nekifutásokban cáfolgató Borges úgyszólván konklúzióként jelenti ki: „Az idő anyagából vagyok”*, ami - természetesen és ezt be kell látnom - egyáltalán nem jelenti azt, hogy az idő fizikai vagy éppen filozófiai valóság volna, hiszen a metaforikus fogalmazás egészen mást sejtet, de aligha könnyebb az idő anyagából lenni az időben-létnél, de még az eltagadott-időben-létnél is: ha magunk boltoztuk magunk fölé az időnek ezt a beláthatatlan rémképét, ha a valóság létező terhe rajtunk - egyre megy, ő a felelős „az értelem meghason- lása” miatt**, és hát valóban kevés riogatóbbról tudunk, mint „a halhatatlanság árnyéka”***, amely - gyanúm szerint - ugyancsak az idő anyagából vetül 139
