Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből
szándékosan, avégett hanyagolták el, hogy mindent egyetlen nagy, általános elv alá tudjanak rendelni... Csak az számít, ami személytelen.” A személytelenséget aztán érdekesen egészíti ki az önérdek. A haladás-pártiakról kiderül, hogy igazából saját zsebükre dolgoznak; „minduntalan megmondják másoknak, hogyan kellene élniük, ami nagyobb önzés, mint ha valaki úgy él, ahogy kedve tartja.” 4. „Utálom a kommunizmust, az absztrakt művészetet, a szabad szerelmet...” Ha belátjuk, hogy a legtöbb szellemi mozgásnak van egy ellentétes irányú páija, akkor természetesnek találjuk, hogy a progresszivitás harsány, de sok esetben hazug, és szinte mindig önzó' célokat (is) szolgáló megnyilvánulásai kihívják az ellenreakciót. E tényt kívánja alátámasztani az az 1912-ről szóló karcolat, amelyben K. másik rokona, a Kaliforniába költözött úriember sorsában áll be döntő fordulat. Ő 1912-ben még „nemcsak a művészetek, a tudomány, a medicina, hanem az oktatás, a választójog, a politika területén is hisz a haladásban és a reformban.” Ám a karcolat végére hirtelen rádöbben ez az ötvenéves, és addig igencsak agilis közéleti ember, hogy az elvakult haladás-párti „nem sokat tud az emberi természetről, talán azért, mert nem is akar. Uramisten, ez az ember kissé konzervatívvá válik.” A konzervativizmus kulcsa e beszámoló szerint az emberi természetről nyert reálisabb kép. Ám ugyanennek az eszmerendszernek egy másik jellegzetessége, hogy pozitív tanítása nehezen összegezhető, hogy nem teoretikus természetű. Lukacs szívesen használja a konzervativizmus, mint világnézet helyett az ódivatúság vagy a régimódiság kategóriáját. Ha viszont mint politikai beállítottságot említi, akkor (a neokonzervativizmus saját, amerikai korszellemének megfelelően) legtöbbször a (nyilván régi értelemben vett) liberalizmussal alkotott ötvözetéről beszél. Egy 1961-es karcolatban például így jellemez egy fiatal amerikai ír értelmiségit. „Elolvasott legalább egy életrajzot Edmund Burke-ről; megvette Russel Kirk The Conservative Mind című könyvét; fakultatív előadásokat hallgatott Kelet-Európa történetéről és a szovjet rendszerről;... Jaltát meg Franklin Roosevelt Lengyelországnak tett, beváltatlan ígéreteit firtató kérdéseivel nem egyszer zavarba hozta liberális professzorait...” Majd az azt követő dialógusban így folytatja az életút leírását, túl egy liberális fordulaton, majd annak konszolidálásán: „igazság szerint... eszméiben ötvöződni fog (ötvöződni, nem keveredni) mindaz, ami a legjobb a liberalizmusban és a konzervativizmusban (már ha van ilyen izmus, de ezt most hagyjuk), mégpedig annak köszönhetően, ami a legjobb az ír jellemben.” Kétségtelen, hogy az elbeszélő saját rokonszenve a konzervativizmus felé fordítja. Ez teljesen világos azokban a helyzetekben, melyekben az erkölcs és a művészet közti összefüggések kerülnek tárgyalásra. Például abban a karcolatban, mely 1922-ben játszódik, s egy philadelphiai művészetkedvelő asztaltársaságról szól. E műkedvelők beszélgetéséből kiderül: már teljes mértékben magukénak érzik azt a divatos meggyőződést, amely szerint „a nyárspolgári ízlést, sőt magát az ízléses jelzőt hamarosan eltűntetik a műveltség valódi színei és formái.” Az ízlés ugyanis még erkölcsi rezonanciákkal bíró kritikai fogalom, és ezt fel kell váltania a tisztán esztétikai érdekű megítélésének: „... 1085
