Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből

a művészeti és szellemi hitelességet fontosabbnak tartják az erkölcsi hitelességnél." Ebben a még nem értelmiségi, de a művészetekhez közelálló beszédmódban tehát szembekerül egymással a művészi és az erkölcsi szempontú megítélés. Mintha a modem csak a hagyományos erkölcsi értékrend felforgatásával válna képessé önmaga definiálására. Ez a fejló'dési irány az, amelyet igen éles kritikával ír le Lukacs elbeszélője. A század során több hullámban támadó progresszivizmus (századelő, harmincas évek, hatvanas évek) káros hatásának iskolapéldáját az 1949-ről szóló karcolat adja. Ebben egy ötvenéves nő vet számot életével, melynek utóbbi húsz évét egy „kommunisták szervezte művészcsoport” tagjaként élt le. Félje a szabad szerelem elvét vallotta, „nagy kan és nagy gazember” volt, aki csakhamar faképnél hagyta akkor még nagyon szép feleségét, aki viszont félénk fiatalemberekkel próbálta időnként vigasztalni magát. Egy ideig K-val is viszonya volt, aki viszont mostanra már egészen megváltozott, és szégyenkezve emlékezik az esetre. A karcolatot követően hangzik el az egyik beszélgetőtárs szájából az indulatos kijelentés: „Utálom a kommunizmust, az absztrakt művészetet, a szabad szerelmet - és a korongozást, a kerámiázást, a színházi munkaközösségeket, de még a parasztszoknyát és a férfiszandált is.” S amikor másik énje rákérdez e heves kirohanás okára, akkor a magyarázat nem politikai természetű, tehát nem a tipikus konzervatív antikommunista sztereotípia. Ehelyett az életminőségre, bizonyos erkölcsi megfontolásokra hivatkozik: „Tönkretette ennek a nőnek az életét is, aki igen fiatalon találkozott ezzel az életformával, ezekkel az eszmékkel, a befolyásuk alá került, és hagyta magát letéríteni saját útjáról.”

Lukacs írásmódjának megfelelően ellenpéldát is ad, mégpedig K-nak, a főszereplőnek az életútjába építve bele azt. O körülbelül akkor, amikor az előző történet főszereplője a kommunista sejt hatása alá került (1930-ban), épp ellenkező irányú fejlődésen ment keresztül. Megházasodott. Mégpedig abban az értelemben, ahogy a házasság egzisztenciális jelentőségéről Kierkegaard beszél. Az előtte kortársaihoz hasonlóan haladó gondolkodású művész ennek eredményeképp is, szép lassan átformálódik. Először még idegenkedik a felesége családját jellemző déli mentalitástól, zavaiják szemét „a Dél jellegzetességei, a virágok, a hagyományos boubonok és jeges koktélok, a nők krep- desinruhája és az urak furcsa, kimért meghajlása.” Valami mégis alakulni kezd benne, szinte észrevétlenül, de bizonyosan, ezért beszél az elbeszélő K. nézeteinek lassú „tengeri elváltozásáról”. A csepp a pohárban egy művészi élmény, A diótörő előadása a Philadelphiai Zeneakadémián. „’Gyönyörű volt’ - mondja a végén menyasszonyának. Szíve (és esze) megnyílt a múlt előtt; ez a vonzódás több volt, mint egy bizonyos hagyomány kötelességszerű tisztelete; most merült fel benne, hogy más is van, nem csak a számára eddig megkérdőjelezhetetlen modernség - mármint a művészetben.”

De itt megint fontos emlékezetünkbe idézni, hogy Lukacs fő mondandója nem kultúrkritikai célzatú, csupán civilizáció kritika. „Hadd mondjam el újra meg újra: nem a kultúra, hanem a civilizáció aggaszt.” A két fogalom, kultúra és civilizáció ellentétét történeti gyökerekre vezeti vissza, és két nemzeti beállítottság, két világkép ütközését látja benne: 1903-ban „a németek, Vilmos császárral az élén, úgy vélték, hogy immár a britekkel egyenlő erőt képviselnek - több okból is, de elsősorban azért, mert a német Kultur felsőbbrendű, mint a britek kereskedelmi szellemű Zivilisation-ja.” Lukacs ízlése és erkölcsi

1086