Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből

Lukacs történetfilozófiájának fontos részét képezi ugyanis a történelem „hétköznapi” ágenseiről alkotott elképzelése. A romantikus idealisztikus történetformáló egyéniség mítosza, valamint a történelmi determináció ellenmítosza között ő egy harmadik pozíciót foglal el. E pozíció meghatározó eleme az a meggyőződés, hogy az emberek cselekedeteinek jelentőségét úgy tudjuk megvilágítani, ha valamit meglátunk abból a történelmi aurából, amelyben cselekszenek. Ez a kicsit Collingwoodra emlékeztető koncepció arra utal, hogy az emberi cselekedetek nem egymástól függetlenül szemlélendő individuális mozzanatok, de nem is egymáshoz szigorú ok-okozati szükségszerűséggel kapcsolódó mechanizmusok. Az emberi cselekedet mindig intencionális (ha nem is mindig tudatos), s ezért a történésznek a benne rejlő intencióra kell rávilágítani. Ez viszont akkor válik érthetővé, ha belehelyezzük abba a nehezen fogalmiasítható közegbe, mely egy-egy pillanat szellemi auráját jelenti. Lukacs karcolatai ezt a .hangulati” elemet szeretnék megragadni: ahogy emberek és dolgok látszanak mások számára egy adott időpillanatban: „...ebben a könyvemben az érdekel, ami belül volt: lakóinak gondolatai és érzései. A lelki - vagy nem bánom, legyen szellemi - légkör.”

Ez nem a hagyományos, tehát század eleji német értelemben vett szellemtörténet. Nem a valóság zárójelbe tétele valamely szellemi princípium kedvéért. Éppen nem. A történész dolga nem az általánosítás, hanem az egyessel való szembenézés. Ám az egyest, ahhoz hogy új életet leheljünk belé, nem szabad izolálni, hanem vissza kell telepíteni abba a szellemi táptalajba, amelyből kisarjadt. Lukacs erőfeszítései arra irányulnak, hogy e szellemi táptalajt tudja pótolni az általa felelevenített egyesek számára.

Két tizennyolc esztendős fiatalember beszélget Budapesten. 1904-et írunk. Mindketten a fasori evangélikus gimnázium növendékei, s ahogy számos iskolatársuk, köztük a leendő magyar Nobel-díjasok közül is több, feltörekvő zsidó polgárcsaládok gyermekei. A frissen érettségizett fiúk beszélgetése kifejezetten intellektuális („a huszadik század végén ez a fajta intellektuális eszmecsere gyakorlatilag már nem létezik”), a fizika új felfedezéseihez kapcsolódik („megpillantanak valamit..., amit Einstein csak egy év múltán foglal korszakalkotó matematikai képletbe”). Ám az elbeszélőt nem gondolataik érdeklik, hanem gondolkodásuk. Mi a különbség a kettő között? Az, hogy míg az egyén gondolatai esetlegesek, a gondolkodása mélyen belegyökerezik az általa megélt időpillanatba. S ha történészként úgy véljük, az egyik pillanat meghatározza a másikat, akkor azzal csak azt mondjuk, az egyén gondolkodása megvilágítja a később számára elérhető tetteket, az életutat, a lehetséges későbbi történelmet.3

3 A fenti karcolatot követő dialógusban arra a kérdésre, hogy „Vajon az ő 1904-es csevegésüknek mi a történelmi jelentősége”, azt a választ kapjuk, hogy „Az egyik az, hogy 1904-ben volt, lehetett ilyen beszélgetés...” a másik pedig, hogy ezzel egy időben elhangzott egy másik beszélgetés is, az ifjú Hitler és barátja között, akik Wagner egyik operáját nézték meg aznap este: „Az ifjú Hitler feldúlt volt... Látomása támadt. Azt mondta, ő arra hivatott, hogy közreműködésével a német nép a legmagasabbra emelkedjék...” A dialógus nem állítja, hogy a két egyaránt lehetségesnek bizonyult beszélgetés közül ez utóbbi az, amely történelmi hatásában jelentősebb. A Hitler beszélgetés csak új megvilágításba helyezi a pesti dialógust, melynek történeti jelentősége ez előbbi hatásának ellensúlyozásában lesz. Az egyik budapesti fiatalember ugyanis „igen sikeres lesz, egyike az atombomba körül bábáskodó négy-öt magyarnak... Truman és Eisenhower tanácsadója és így tovább.” A XX. század két ilyen jelentőségű történelmi folyamata tehát az ebben a karcolatban ábrázolt 1904-es csevegésekre, a szereplők akkori gondolkodására, a szellemi légkörre vezethető vissza.

1081