Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből

még minden lehetséges, bármi megtörténhet. A történész ugyanis csak akkor tudja felkelteni az érdeklődést „hősei” iránt, ha élethelyzeteiket nem mint a bevégzett, kővé vált múlt részeit ábrázolja, hanem épp az ábrázolásban felnyitja azokat, s a megtörtént dimenziójából az olvasó kedvéért a lehetséges világába helyezi azokat át. „...a factum, a tény valami be végzettet jelent - míg a valóság, mind a múltban, mind a jelenben, elválaszthatatlan az akkor éppen lehetségestől.” A történész épp azáltal éri el a valószerű hatást, hogy tárgyát nem mint megtörténtet ábrázolja, hanem mint lehetségesei, mint történőt. „Ami történt, nemcsak attól elválaszthatatlan, amit az emberek gondoltak, hanem attól is, ami történhetett volna.”

Annak érdekében, hogy az 1941-es esztendőről mondandókat érzékletessé tutaja tenni Lukacs karcolata, felidézi: „... az 1940-es forró, gondtalan nyarat Philadelphiában, mely oly messze esik az Európában zajló nagy drámától. Június van. Egy fiatalember, talán K. unokaöccse, most végzett a Princetonon, bálokra jár, melyek bazsarózsaként virágoznak... A fiatalok modorát, amely inkább óvatos, mint kifogástalan. Nagy ritkán bevillan az atavisztikus amerikai vadság egy-egy pillanata..., általában hajnali kettő tájékán valamelyik bálon, ahol a zenekar... rázendít még egy utolsó Dixieland ragre, és a lányok lerúgják a cipőjüket és vad táncot járnak a füvön.”2 Mit tud megfoghatóvá tenni e csakugyan impresszionisztikus kép mindabból, ami 1940 forró nyara és 1941 azon pillanata között történt, amikor „a Pearl Harbort követő napon Philadelphia-szerte fiatalok tömegei jelentkeztek katonai szolgálatra”? Egyelőre még ne erre a kérdésre válaszoljunk. Inkább csak azt a sokkal technikaibb jellegű kérdést próbáljuk megválaszolni, hogy vajon sikerül-e élővé tenni az általa ábrázolt pillanatot az elbeszélőnek itt? Erezzük-e azt a hangulatot, mely 1940 forró nyarán egy philadelphiai bált jellemzett hajnali kettő tájban, amikor a lányok vad tánc közben lerúgták lábukról cipellőiket? Ha igen, akkor az első célját elérte Lukacs. Sikerült holtából felébreszteni és élettel megtölteni egy hajdani pillanatot, és olyanná tenni, mintha mi is részeseivé válhatnánk. Félreértés ne essék: egyelőre csak „egyes embereket” és „egyes dolgokat” látunk, érzékelünk, s „egyes hangulati változásokat”. Nem a trendet, nem az általánost, és nem a törvényszerűt. Ám talán igaza van abban Lukacs professzornak, hogy „a természettudományokkal ellentétben a történelemben, az életben gyakran a kivételek számítanak.” Ám ne higgyük, hogy ezzel azt is mondtuk, ez a fajta ábrázolási mód csak a felszínt, a hic et nunc-ot tudja megjeleníteni. Nemcsak emberek, dolgok és hangulatok érdeklik ugyanis szerzőnket. Épp ellenkezőleg. Csakhogy. „Az eszmék nem elvontan léteznek, hanem emberek testesítik meg őket, és ezért sokkal fontosabb és jellemzőbb (figyelem, most megint igen bátran fog fogalmazni!), mihez kezd az ember egy eszmével, mint hogy mit tesz egy eszme az emberrel.” Az eszmék tehát csak úgy elérhetőek, és még inkább csak úgy ábrázolhatóak egy történész számára, ahogy történnek, ahogy cselekszenek velük, általuk és értük az egyes emberek, egyes helyzetekben, egyes hangulatokban.

2 Lukacs karcolatainak legtöbbször visszatérő, központi alakja K. (Vesd össze Kafka hősével), aki a századdal egyidős, eleinte radikálisan gondolkodó művész, majd megbékélt és a hagyományokban meg- nyugvást találó házasember, akinek 1969-ben, karácsony másnapján bekövetkező haláláról egy John McGa- hern novella egy mondata jut az elbeszélő eszébe: „Reggeltájt csendesen távozott, ugyanúgy, ahogy végighaladt az élet útján.”

1080