Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből

tudja: „a történettudománynak leírásra, nem pedig meghatározásra kell törekednie”), és hogy mit akar kifejezni ezzel a műfaji újítással. Szerencsére Lukacs már az előszóban kiteríti lapjait, s később is vissza-visszatér a történetírás módszertanának problémájához.

A történetírás legfőbb nehézsége, hogy egy távoli, régmúlt és más kulturális összefüggésrendbe illeszkedő eseménysort kell érthetővé tennie a kései, távoli és más kulturális beidegződésekkel rendelkező olvasó számára. Ehhez arra van szükség, hogy a bemutatni szándékozottat a szerző megér- zékítse. A kívülálló, ha nem is szükségszerűen rideg, de szenvtelen elbeszélési mód nem tudja megmutatni az események tényleges minőségét. Ezért az ér- zékelhetőség Lukacs történetírói módszerének legfőbb kritériuma. A Bevezetőben egyik példaképének, Huizingának a hasonlatát idézi: „Van történelmi tudatunknak egy fontos eleme, amelyet legjobban a történelem érzékeléseként határozhatunk meg... Amikor a történelmet érzékeljük, akkor nem azt érzékeljük, hogy újraéljük a múltat, hanem megértjük a világot, talán úgy, mint amikor zenét hallgatunk.”

Az érzékelhetőség elérésének eszköze Lukacsnál, hogy nem a mindentudó történetmondó szerepét ölti magára, hanem a prózaíróét. Leszögezi: „A történetírásnak és a regénynek vannak közös vonásai.” E tekintetben hivatkozási alapjai nem kisebb nevek, mint a XIX. század egyik legnagyobb történésze, Macaulay („a történetírás regényként kezdődik, és esszéként végződik”), valamint ugyanezen kor egyik legnagyobb prózaírója, Maupassant („a regényírónak... célja..., hogy rákényszerítsen bennünket a gondolkodásra, az események mély és rejtett jelentőségének megértésére.”). De melyek e két tevékenység közös vonásai Lukacs szerint? Először is, mindkettő kénytelen szavakra bízni üzenetét. Ennek megfelelően pontosan kell fogalmazniuk, és tisztában kell lenniük azzal, hogy „a szavak választása nemcsak stilisztikai, hanem erkölcsi feladat.”1 Másrészt mindkettő az egyre fontosabbá váló történelmi tudat megnyilvánulási formája. Nemcsak a történész, de a regényíró is a múlt, az emlékezés egyetemes emberi tevékenysége szolgálatába álló írnok. „... Minden - minden emberi gondolat az emlékezéstől függ.” A cselekvés számára fontos tudás ugyanis tipikusan nem absztrakt tudás. Leginkább a tapasztalaton, az egyéni és közösségi emlékezésen alapszik. Az emberi közösségek egészséges működésének ezért talán legfontosabb feladata a helyes emlékezés. Sem a történetírónak, sem a prózaírónak nem lehet nagyobb szabású feladata, mint felkelteni „az olvasó érdeklődését bizonyos emberek iránt, akik bizonyos helyen éltek bizonyos időkben...” Ha pedig mindketten az emlékezés mesterei, akkor felmerül a kérdés, mi a viszonyuk egymáshoz. E tekintetben a hagyományos felfogást Tolsztoj fogalmazta meg, amikor azt mondta, a történész elvetélt regényíró. Lukacs bátor tézise szerint a viszony épp fordított: „nagyon sok regényíró, különösen a huszadik században, elvetélt történész.”

Lukacs fiktív elbeszéléstöredékeinek (saját szavával karcolatainak) célja az olvasó érdeklődésének felkeltése a múlt emberei iránt. Ennek eszköze a történet, az elbeszélés, a fictio. A szerző meg akarja őrizni az általa bemutatott pillanat nyitottságát. Azt akarja láthatóvá tenni, hogy az adott helyzetben 1

1 A pontos szóhasználatra való törekvés egyik megnyilvánulása az, amikor Lukacs igen erőteljesen érvel a fasiszta és a nemzeti szocialista kifejezések pontos megkülönböztetése mellett.

1079