Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Anton Pavlovics Csehov: Falusi Aesculapiusok
nap múlva levelet kaptam a fivéremtől. Ez a fivérem ki nem állhatott engem. Azért szakadt meg a kapcsolatunk, mert meg volt győződve, hogy én önző élősdi vagyok, nem tudok áldozatot hozni, és ezért gyűlölt. A levélben most a következőket olvastam: „Kedves testvérem! Én szeretlek téged, és nem tudod elképzelni, milyen pokoli kínokat okoz a köztünk lévő veszekedés. Béküljünk ki! Nyújtsunk kezet egymásnak, diadalmaskodjon a béke! Nagyon kérlek! Válaszodat várva ölellek és csókollak, maradok a te szerető Jevlampijod.” Ó, a kedves testvér! Azt válaszoltam neki, hogy csókolom és örülök. Egy hét múlva táviratot kaptam tőle: „Köszönöm, boldog vagyok. Küldj száz rubelt. Nagy szükségem van rá. Ölellek, J.” Küldtem neki száz rubelt. Még 0 is megváltozott. Nem szeretett engem. Amikor egyszer bátorkodtam célzást tenni arra, hogy mit érzek iránta, azt mondta, hogy szemtelen vagyok, és a képembe nevetett. Mikor egy héttel a kinevezésem után találkoztunk, rám mosolygott, gödröcskék jelentek meg az arcán, zavarba jött...- Mi történt magával? - kérdezte, miközben állhatatosan nézett rám. - Úgy megszépült. Hogyan csinálja ezt? Menjünk el táncolni... A leikecském! Egy hónap múlva az anyukája már az anyósom volt: ennyire megszépültem! A lakodalomhoz pénzre volt szükség, és én kivettem a pénztárból háromszáz rubelt. Miért ne, mikor tudtam, hogy majd fizetéskor vissza- tehetem. Egyébként Kazuszov számára is kivettem száz rubelt... Kölcsönkért. Neki mindenképpen kellett adni. Nagy kutyának számít nálunk, és bármely pillanatban elmozdíthat a helyemről. Egy héttel a letartóztatásom előtt a társaság kívánságára estélyt adtam. A fene egye, hadd faljanak, habzsoljanak, ha annyira akarnak. Nem számoltam meg, hányán voltak ezen az estélyen, de arra emlékszem, hogy mind a kilenc szoba tömve volt néppel. Voltak idősebbek és fiatalabbak... Voltak olyanok is, akik előtt hétrét görnyedt még maga Kazuszov is. Kazuszov lányai (az idősebbikbe szerelmes voltam) elkápráztattak öltözékükkel. Csupán a virágok, amelyek elborították őket, több mint ezer rubelomba kerültek! Nagyon vidám volt a hangulat... Hangosan szólt a zene, csillogtak a csillárok, folyt a pezsgő... Hosszú beszédek és rövid tósztok hangzottak el. Egy újságíró ódát mondott a tiszteletemre, egy másik pedig balladát...- Nálunk, Oroszországban nem tudják értékelni az ilyen embereket, mint Grigorij Kuzmics! - kiáltotta vacsora után Kazuszov. - Nagy kár! Nagyon sajnálom Oroszországot! És ezek a kiabáló, szavaló, csókolgató emberek összesúgtak a hátam mögött, és fügét mutattak, amikor elfordultam... Láttam a gúnyos mosolyukat, láttam a mutogatásukat, hallottam a sápitozásukat...- Sikkasztott a gazember! - suttogták, kárörvendőn mosolyogva. De sem a mutogatásuk, sem a sápitozásuk nem zavarta őket abban, hogy egyenek, igyanak és jól érezzék magukat. A farkasok és a diabetikusok nem falnak úgy, ahogy ők ettek... A feleségem, akin brilliáns és arany csillogott, odajött hozzám, és azt suttogta:- Azt beszélik, hogy... sikkasztottál. Ha ez igaz, akkor... vigyázz magadra! Nem élhetek együtt egy tolvajjal! Akkor elhagylak! így szólt, és közben megigazította ruháját, ami ötezer rubelba került. Az ördög vigye el őket. Ezen az estén Kazuszov is kért tőlem ötezer rubelt... Ugyanennyit kölcsönöztem Jevlampijnak is... 1076
