Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Zsávolya Zolán: A légtérbe porlasztva; Örvény Traktus; ZéBé verssorára; Haláltrágya-apelláta; Ádáz Suta; Gans unten; Szalonkabát az őszi erdőn (versek)

ZSÁVOLYA ZOLTÁN

A légtérbe porlasztva

A szóképek önhasználatán túl, vagyis ottan, a légtér diffúz, ezt tapasztalatból tudom, arrafelé: én vagyok, kizárólag, gyerekek, oda ne kövessetek, kérlek: mint élőbben már említettem volt néhányszor, úgy állok ezzel - mit is valójában magam sem valami túlságosan látok -,

hogy

csak a hold és az esó' érintheti végig szétszórt részecskéimet, másokra viszont ugróm (ütök), ha érthető, s bizony aligha cicózom; a „lelkem”

akár

valami jóféle, porral örvénylő padlás: hogyha átüti a fény, akkor fulladozni benne, egyébként eseménytelen, mágneses sötét vegyíti benne önmagát önmagával, amíg valamiképp nem döglik bele egy-egy galamb vagy gatyaszárral megfojtott hattyú, mindmegannyi elfogott, a másik (nagyobb) levegőégbe visszautat hiába kereső vízjel-madár, amint éppen odamossa és villanva nálam felejti a szélvihar, aminek minden köszönhető, ami egyedül él: a könyörtelenül vitorlázó, félfordulatból gyilkoló nyelvtan.

Örvény Traktus

Belépek, és, öregem: kavarog az egész.

Mozog, nem!, inog rendesen; ekkor - úgy bizony! sírni szeretnék itten, nem nézve arra,

hogy már milyen idős fiú vagyok. Ez tehát

a végső lényeg, ide kényszerül, látom már,

előbb-utóbb valahány emberlő. Ahol nem, épp nem, egy

mysterious girl, mondjam így, mint vártam én,

a minden testnek útja. Ahol az emelet

nem más, mint merő páternoszter. Emelk

edŐben, süllyedőben, egyszerre. Plusz

üget a sötétség kivilágított lovacskája, mely

e furcsa, ütött-kopott szálloda folyosó

in közlekedik fel-alá, állandóan szembejő

ve vagy éppen hátulról a vesébe előzve. Kielőzv

e, fénnyé, belőlem, magamat.

957