Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Kálnay Adél: Szürke falak között
kellett gyorsan elővenni az üveget, hogy egy kicsit kitáguljon az az ötvenkét négyzetméter, ne érezze, hogy menten összeszorítják a mellkasát a szürke falak, s kinyomják belőle a szuszt. Az iskolában senki nem szólt neki, s Kornélia abban reménykedett, hogy nem vették észre, valamiért azt hitte, rajta nem lehet látni azt, amit ő azonnal meglátott az urán, a tétova mozdulatokat, a tompaságot, a nehezen forgó nyelvet, s az igyekezetét, hogy úgy látsz- szék, minden rendben van. Ez az igyekezet volt talán a legundorítóbb, a legellenszenvesebb, s ő is így igyekezett egy darabig, míg egyszer már nem számított, nem érdekelte. Ráadásul egy ideje még több oka volt inni. Az ura egyre többször lett rosszul, míg végül kiderült, hogy cukorbeteg, és mi minden még. Az alkohol amit lehetett tönkre tett benne, persze esze ágában sem volt diétázni, egyre rosszbb lett az állapota, olyan érszűkülete lett, hogy éjszakánként ordítva mászkált a szobában. Végül leszázalékolták, ettől kezdve már csak a kocsma és a lakás között ingázott, s ha Kornéliát meglátta, azonnal belekötött. Ha így folytatja a férje, rossz vége lesz, fenyegetőzött a doktornő, veszélyben a lába nagyon is. Ne nekem mondja, mérgelődött Kornélia, mit tudok én vele kezdeni, sose hallgatott rám, megvolt már a magam baja így is, most még szaporodik. Két tehetetlen ember körül ugrálok, s az egyik pokrócabb, mint a másik, már azon gondolkozom, hogy leugrok a kilencedikről, ezt mondta, persze igazából nem tett volna ilyet, csak fenyegetőzött időnként a családjának, de akár a falnak is mondhatta volna, senki nem sietett, hogy valami terhet levegyen a válláról. A lányába sem szorult egy csepp együttérzés sem, sőt, mintha bántani akarná az anyját, Kornélia nem tudta miért. Nem emlékezett már rá pontosan, milyen anyja is volt ő a lányának, jónéhányszor elverte az biztos, mert akaratos volt, nem akarta betartani a szabályokat. Persze, most se nagyon tartja be, nem ért az egész nevelés semmit, gondolta Kornélia, nem elég, hogy unalmas volt és fárasztó, még fölösleges is. Mindkét gyerekem azt csinálja, amit akar, soha egy percig nem hallgattak rám, de ha bajba kerültek, én kellettem, hogy kihúzzam őket, sorolta magának, ha nagyon el volt keseredve. Sírjon egy jót, biztatta a doktornő, az sokszor könnyít az emberen. Sírni azonban már nagyon régóta nem tudott, legfeljebb a sorozatokon. Azokat nagyon szerette. Ott, a filmekben helyette éltek, helyette gondolkoztak, olyan volt ez, mint az ital, elhódította, ugyanakkor erőssé is tette, mintha új családot kapott volna. Ha szegény, szerencsétlen emberekről szólt, arra gondolt, na lám lám, máshol se jobb, ha pedig gazdag milliomosokról, akkor arra, hogy no ugye a pénz nem minden. így vigasztalgatta magát, a tévéújságban előre megnézte, mi lesz a következő részben, s napközben gondolatai legalább annyira forogtak egy-egy kedves szereplője körül, mint bármelyik családtagja körül. Gyakran úgy érezte, nagyobb melegséget érez valamelyik iránt, mint saját lánya, fia iránt, s egyáltalán nem gondolta, hogy ez így nincs rendben. Ha az anyja a film közben kiáltott érte, visszaszólt, várjon már mama, majd ha vége lesz. Főzést, mosást, mindent úgy szervezett, hogy a sorozatok idejére semmi ne jusson. A legborzasztóbb az volt, hogy az ura végképp nem volt tekintettel erre a szenvedélyére, állandóan cukkolta, gúnyolta a szereplőket. Kornélia ilyenkor nagyon nehezen tudott uralkodni magán, úgy érezte, gyűlöli a férjét, gonosznak látta, meg tudta volna ölni, de legalábbis kívánta a halálát. Hogy dögölne már meg, sziszegte a fogai között, és ilyenkor teljesen komolyan gondolta. Aztán, amikor mégis levágták az ura 954
