Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Kálnay Adél: Szürke falak között
jobb lábat es csonkoltak a bal láb ujjait, csak sajnálta egy ideig. Ó, a szeren- csetien, gondolta magaban, nincs még hatvan éves és itt marad nyomorékan. Sajnálata azonban csak addig tartott, amíg ki nem derült, hogy az ura az összes tehetetlen dühét őrá fogja zúdítani. Már a kórházban is hogy beszélt vele! Mintha a seggéből rángatott volna elő, dühöngött Kornélia, s ettől kezdve az ura kínja helyett már csak a maga kínját látta. Hogy fogom én ezt a nagydarab embert emelni, fürdetni, az anyám mellett most már őt is, kesergett és hiába kereste, nem látta a megoldást. Egyre komorabb gondolatai lettek, egyre többet gondolt a halálra, vagy az ura vagy a saját halálára, mint minden gond és probléma végleges megoldására. Ha nagyon elege volt az ura cirkuszaibólj meg-megfordult a fejében, hogy többet ad be neki a méregerős altatókból. Úgyis egy roncs már, ha észre is vennék, mondhatná, hogy az ura szedte be részegségében, dehát úgyse firtatná senki. Kinek hiányozna egy teljesen haszontalan nyomorék ember? Végül persze nem tette meg, csak gyakran eljátszott a gondolattal, miközben otthon robotolt. Az iskolában szinte semmit sem csinált, úgy érezte, joga van valahol kipihennie magát. Egyre többször kellett már az igazgatóhoz mennie, ahol rendszerint szülői bejelentés miatt alaposan leszidták. Megverte a gyerekeket, előbb küldte haza őket, vagy őmaga kisétált az iskolából munkaidő alatt, tanórán együtt nézték a sorozatokat, ilyenek. Kollégái, akik aggódtak érte, azt mondták egymás közt, hogy orvoshoz kéne mennie, mert bizonyára beteg, de egyik sem mert szólni, Kornéliának pedig mindez nem jutott eszébe. Neki a fürdetéseket, a hentest, a főzést, a mosást kellett észben tartani, a fia munkabeosztását, a gyógyszereket. Néha kipanaszkodta magát a doktornőnek, aki a mamát meg az urát kezelte, aztán egy darabig csendben volt. Egyszer a kórházban találkozott egy asszonnyal, aki mindenáron meg akarta őt téríteni. Nagyon megijedt tőle, és fel is háborodott. Én nem érek rá szenteskedni, engem aztán az Isten nem kényeztetett, ugyan miért hinném, hogy létezik? Otthon aztán csak elgondolkozott néhány dolgon. Csak annyi terhet rak az Úr az ember hátára, amennyit el bír hordozni, próbálta vigasztalni az az asszony, de a miértet nem mondta meg. Miért, hogy van, akinek annyit kell szenvednie, van, aki meg csak élvezi az életet? Jó neki, állapította meg, milyen jó lehet hinni. Dehát miben hihetne ő? Hiába mondta az asszony, hogy a hit erőt ad, ha neki a bor adta az erőt. Elmenekült ettől az asszonytól, mert veszélyesnek érezte. Még a végén valamire rábeszél, aggodalmaskodott, pedig neki ki tudja miért, az volt a jó, ha szép nyugodtan lehetett. Nem gondolkozott a jövőről, de ha mégis eszébe jutott, olyan borzalmasnak látta, hogy azonnal inni kellett néhány pohárral. Ha belenézett a tükörbe, táskás szemű, puffadt arcú, keserű nőt látott, aki legalább annyira ellenszenves volt, mint a többi ember, de lehet, hogy még jobban. Kornéliának nem volt a múltjában és a jelenében sem egyetlen apró esemény, ami felvidította volna, nem voltak kapaszkodók, amik átlendítenék. Megadta magát a sorsának, várta, hogy minél hamarabb leteljen az élete. 955
