Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Kálnay Adél: Szürke falak között
számítottál, mondtam, hogy szolgatermészeted van, azt mindenki megérzi, még az ilyen nagydarab állat is, mint a te Sándorod, nekem ugyan ne jajongjál, nem hallgattál rám, igyad a levél, dobálta hozzá a szavakat az anyja, s egy pillantást sem vetett lánya vérben úszó szemére. Kornélia időnként azt gondolta, az ura az oka, hogy egyre igénytelenebb lett, időnként pedig azt, hogy mindig is ilyen volt. Egy biztos, soha nem érdekelte nagyon, mit vesz fel, mostanra meg már egyáltalán nem számított. Egyszer az iskolában, ügyelet közben a folyosón egy szülő azt hitte, hogy ő a takarító, ekkor egy ideig gondolkozott ezen. Az is vagyok, helyeselt, csak azt látta rajtam, amit lehetett, mert értelmiségi nem vagyok, az biztos, mitől lennék. Az is elég régen volt már, hogy igazából tanított. Már a tizedik évét kezdte idén a napköziben, a gyerekmegőrzőben, ahogy nevezte magában. Ettől kezdve a gyerekek Nelli mamának hívták és úgy féltek tőle, mint a tűztől. Persze azért talán szerették is, de legalábbis hízelegtek neki, biztos azért, hátha viszontszereti őket, ám Kornélia nem tudott szeretni senkit. Talán a fiát, de mostanában már vele is úgy volt, hogy inkább ne legyen otthon, mert hiába próbált szólni hozzá, csak úgy beszélgetni, egy odalökött igen vagy nem volt mindig a válasz. Pedig neki is szolgált, mióta megvan. Most is, már felnőtt ember, mégis még a fürdővizet is el kell készíteni neki, ha éjfélkor jön haza, fel kell kelni megmelegíteni az ételt, ha hajnalban megy el, kávét kell főzni, ennivalót kell pakolni. Éppen úgy, mint régen az urának. A fia pedig szinte ugyanúgy viselkedik, mint az apja. Parancsolgat, kedvesség egy szemernyi nem szorult belé, de a lányába se. Dehát mitől is lenne bennük, legyintett magával beszélgetve Kornélia, ugyan kitől örököltek volna, talán az apjuktól vagy tőlem? Bár magával azért elnéző volt, úgy hitte, hogy őt csupán az élet tette keserűvé, nem vette észre, hogy éppen fordítva van, ő tette keserűvé az életet. Az élet rossz és az emberek is mind rosszak, nem lehet számítani senkire, nem lehet bízni senkiben, ezekből a kövekből épített falat maga köré, és senyvedett benne összeszorított szájjal robotolva. Hogy mikor kezdett inni, nem tudta pontosan, de nem is kutatott utána, mindegy volt. Gyűlölte az italt, gyűlölte a részeg embert. Lassan magát is meg kellett gyűlölnie. Hiába, az italra szüksége volt, az ital lökte át egyik napról a másikra, olyan volt, mint a fájdalomcsillapító, nem élhetett nélküle. Rák volt a lelkében, rosszindulatú burjánzás, ennek a fájdalmát kellett tompítani. Ráadásul nagyon is jól bírta az italt, nem gyengült le tőle, inkább erőssé tette, legalábbis az az adag, amire beállította magát. Baj csak akkor volt, ha ennél többet ivott, olyankor csúnya részegasszony lett belőle, esett, kelt, ütődött mindennek, de nem volt baj, ki látta, senki. Az ura vagy otthon se volt, vagy addigra nálánál is többet ivott. Az már veszélyesebb volt, hogy egy idő után iskola előtt is ivott, dehát hogy is bírta volna ki olyan hosszú ideig, már fél négykor kelt, reggelit csinált, pelenkázott, mosta, dörzsölte, csavarta a fia nehéz munkásruháit, megfőzött, megint tisztába tett, mosdatott, mosogatott, bevásárolt, hullafáradtan érkezett az iskolába, rendszerint késve. Ugyan hogyan bírta volna ki mindezt bor nélkül? És akkor még hányszor volt olyan, hogy a lánya belökte az ajtón valamelyik, ha nem az összes gyerekét. Dolgom van, nem bánnám, ha megetetnéd őket, búcsúzott, s igyekezett nem észrevenni Kornélia feszült tekintetét, ideges szájrágását. Az unokák meg ott álltak az előszobában vagy a pici konyhában, mert a dédi aludt, az ura aludt és esetleg a fia is aludt a földön a vécé előtt. Na ilyenkor 953
