Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Kálnay Adél: Szürke falak között
inkább azzal, hogy sosem mondott ellent, s mindig megcsinálta, amit ráparancsolt, még ha belegebedt is. Emellett pedig béketűréssel hallgatta, ahogy az anyja minden szavával szapulja, mert nem felelt meg neki sehogysem. Hogy fésülted már meg a hajad, ez az egyetlen szép rajtad, és nem tudod viselni; milyen ez a ruha, olyan vagy, mint a tenyeres-talpas Mari a szomszédból; kivel barátkozol már megint; valamit csinálhatnál a tartásoddal, nincs az a férfi, akinek így kellenél, ezeket hallotta állandóan, s bármit csinált, főzött, takarított, kapált, hátába szinte lyukat égetett anyja szúrós tekintete. Volt két bátyja, azokkal bezzeg békében volt, mehettek a maguk útján, sőt még büszke is volt rájuk, pedig volna mit mesélni viselt dolgaikról... Az egyik erdész lett, a másik kereskedő, neki meg el kellett menni a tanítóképzőbe, pedig egyáltalán nem akart. Mindegy volt az, menni kellett, mert az anyja azt találta ki, hogy, neki tanítani kell majd, jó helyed lesz itt a faluban, az elsők között leszel. Kornélia azonban nem szeretett volna sem tanulni, sem tanítani, lett volna inkább a kertben vagy egy virágboltban, gyönyörű virágok között, dehát hogyan is tudta volna megmondani, hogy elmenne kertésznek, eladónak vagy bárminek, csak ne tanítónak. Csoda-e, hogy soha, egyetlen percig nem szeretett tanítani? A gyerekeket ellenségnek tekintette, akik miatt parancsolnia kell, veszekedni meg kiabálni, holott ezt nagyon utálta. Nem érezte jól magát egyik iskolában sem, mert tudta, hogy nem elég okos, úgy tűnt, csak nála jobban tanító kollégák vannak mindenütt, nagyon jól látta a korlátáit, a hiányosságait, de esze ágában sem volt tenni ellenük valamit. Ez persze talán nem teljesen igaz, mintha eleinte azért igyekezett volna megfelelni, persze, hiszen ott sem mert ellenszegülni semminek, így lett párttag is, hogy is merte volna visszautasítani, amikor szóbahozták! Igazából nem is nagyon tudott visszaemlékezni arra a fiatal lányra, aki ő volt egykor, hiába nézte meg a régi képeket, legföljebb homályosan emlékezett az eseményekre, gondolatokra, érzésekre egyáltalán. Hosszú idő, szinte az egész fiatalsága eltűnt ebben a homályban, a fiatalasszonykora, az anyává válása. Például akárhogy akarta, nem sikerült fölidézni, milyenek voltak ők ketten az urával, amikor szerették egymást, hogy volt-e ilyen egyáltalán? Pedig nagy szükség lett volna rá most, mert a doktornő, az egyetlen, akinek el merte mondani, hogy felfordul a gyomra, ha az urahozzáér, azt javasolta, idézze fel a szerelmüket, az együtt töltött szép napokat, ez biztos segít. Hát nem segített. Még azt a május elsejét csak sikerült valahogy előhívni, amikor megismerkedtek, ő a gyerekeket terelte a gyülekezőhelyre, de ahol át kellett volna menni, egy csapat rendőr állt. Nézzék csak, egy copfos kislány és már ennyi gyereke van, kapta el az egyik rendőr a karját, s még jól magához is szorította, ő meg ijedten nézett rá, mit akar ez a rendőr tőle? így volt. Az anyja pedig, amikor megtudta, ki udvarol neki, csak annyit mondott, ó te szerencsétlen, s úgy legyintett rá, mint akit már azonnal el lehet temetni, de akkor már mindegy volt, összeházasodtak hamarosan, úgy, hogy csak a két tanú volt, meg egy sorfal a rendőrökből. Ez volt az egyetlen cselekedete, amit anyja ellenére tett, s már másnap tudta, hogy meg fogja bánni. Az urának két nagy szenvedélye volt, a haverok és az ital. Volt úgy, hogy egy hétig nem látta, mert valami vadászházban tivornyáztak fejes pártemberekkel. Kornélia hamar megkapta az első monoklit, azt se tudta mit hazudjon, mitől van, mert eleinte még adott a látszatra. Az anyjának csak egyszer panaszkodott, akkor se kellett volna. Mire 952
