Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Kálnay Adél: Szürke falak között
KÁLNAY ADÉL Szürke falak között I. Kornéliát csak az anyja hívta Kornéliának, mindenki más Nellinek, Nel- likének, Nelli mamának. Soha senki nem törődött vele, mit szeretne hallani. Végül is az anyja sem az ó' kedvéért hívta így, hanem mert ezt a nevet választotta, neki magának volt rá valamiért szüksége, hogy egy nap akár százszor is kimondja. Soha nem érdekelte, nekem mi a jó, én meg bezzeg törődjek bele, morgolódott Kornélia. Szégyellte magát, hogy egyre inkább nehezére esik bemenni abba a lefüggönyözött szobába, ahol a nagy kétszemélyes ágy mélyén ott kucorog anyja gyerekteste, s a szobát átjárja a vizeletnek, az öregségnek, a fertőtlenítőnek összekeveredett szaga. Hiába szellőztetett, hiszen lassan tizenöt éve, hogy idehozták a mamát, akkor mindenki azt hitte pár hónapra csupán, az orvos szerint ugyanis legföljebb ennyi lehetett hátra. A mama kilencvenhat éves, kisbaba lett, etetni, itatni, pelenkázni kell, de szelleme ép, s ha éppen nem jajgatott, állandóan parancsolgatott. Kornélia pedig ugrott azonnal, mintha még mindig el tudná kapni a karját, meg tudná cibálni a haját, rá tudna nézni azzal a szúrós szemével. Nem arról volt szó, hogy még mindig félt az anyjától, egyszerűen nem tudott másként mozdulni, lépni, mint ahogy azt beléégette irgalom nélküli szigorúságával. Kornélia nem szerette az anyját, de ami a kötelessége volt, azt mind megtette, sőt még azon fölül is, nem érdekelte, hogy agyonszekálja érte az ura. Terhére akkor lett, amikor a fia fellázadt, hogy nem alszik többet a mamával egy szobában, s kihurcolkodott a folyosóra, ott aludt úgy már két éve, hogy rányílt a vécé és a fürdőszoba ajtaja. No, ekkor érezte úgy, hogy az anyjának már nem kéne élnie, és noha gyorsan elhessegette ezt az érzést, valahányszor a fiára nézett, aki három műszak után a végtelenségig kifáradva hevert le a küszöb elé, mint egy kutya, rögtön megjelent előtte egy frissen meszelt, alaposan kiszellőztetett szoba, ami már csak a fiáé, ahol már semmi nem őrzi azt, hogy tizenöt hosszú éven át még ablakot is csak lopva lehetett nyitni. Jobb lenne neki is, csitítgatta lelkifurdalását, de lelke mélyén tudta, dehogy lenne jó, mikor a mama élni akar mindenáron, örökké, mert nem hajlandó elfogadni, hogy vele is megessen a halál, mint a többi emberrel. így volt ez mindig, az anyja folyton többet, jobbat, szebbet akart, mint amit mások elértek. Kétféle ember van csak, mondogatta, van az úr, meg van a szolga. Aki parancsolni tud, úr lehet, mégha nincs is kutyabőre. Kornéliára leginkább azért haragudott, mert nem tudott úr lenni. Semmi tartásod nincs, veszekedett vele, téged aztán minden jöttment lesöpörhet az útról, az apád fajtája vagy, szolgalélek, meglátod, szolgálni fogsz örökké! Hát ez legalább igaz lett,az biztos. Legelőször az anyját szolgálta, leg951
