Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története
a doki kezében, minden megállt volna. Csak a fülemüle, Aédon lelke röppen el fölöttük. Kleothéra, szegény, ilyen véletlenszerűen csöppen bele a mi mesénkbe, töri meg ezúttal kéretlenül a csöndet a doki. Fedőneve ő annak az előkelő' hölgynek, aki belekeveredik a Dömötör Péter sírrablási ügyébe, hiszen az ő nyakában tűnik fel az az egyedi ékszer, melyet már jó ideje hántolták el a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Az ékszer, a nyakék előbb a temetőpásztorhoz kerül, tőle jut el a Pesten élő Goldberger Tihamérhoz, s ez nem álnév!, szükségtelen, tele volt vele akkoriban a sajtó, aki női fodrászként kezdi pályáját, s műgyűjtőként és multimilliomosként végzi... S hogy még miként, azt vagyok elmesélendő az uraknak. De hogyan lesz a békés, előkelő Kolozsvárból bűnös nagyváros, hiszen bizonyos esetek csak bizonyos helyszíneken történhetnek meg, nos ezt inkább egy hosszú jogászi pályával megáldott vagy megvert ember tudná elmondani, olyan, mint a mi Gyulánk (Maxim Gyula élénken tiltakozik, a dokinak azonban szemlátomást esze ágában sincs átadni a szót.) Kétségkívül történik valami a városban a megengedő és békés Gizi Géza korszaka és a feleségek lázadása, az orvosi tudománnyal semmiképpen sem magyarázható ámokfutása közt. Az ok inkább társadalmi mint zsigeri, de mi lenne az, illetve mik lennének azok? A románok bejövetele...? Ez a családi szövedékeket alig-aligbolydítja meg... Átüt a város üvegház-fedelén... ez egész jól hangzik, ugye, Manó...? Az üvegházon, amiből látszólag van kijárat, hiszen szabad belőle a kilátás minden irányba, az ég felé is... de... ööö... segítsen már valaki... mit is akartam mondani, de hiszen értitek... illetve nem! A hölgyek, szívünk és más, nem kevésbé fontos szervünk hölgyei egyszeriben úgy érezték volna, hogy valamiféle nagy elsötétülés következik? Hogy vége a kényelmes és előkelő kilátásnak az üvegházból...? Mert abból a régi századelei védettségből nem kívánkoztak ki ugyan, de a kiút látszata megvolt... Igen, igen, mintha a későbbi nagy elsötétülést érezték volna meg... Ha világvége közeledik, az emberek mindent megengednek maguknak, kiélik elfojtott vágyaikat, betegre eszik, isszák... ööö... szerelmeskedik magukat. Megkérdeztem egy időben minden betegemet, mit tenne, ha biztosan tudná, hogy hamarosan vége a világnak?!... El sem tudjátok képzelni, milyen fantáziátlan válaszokat kaptam. Szerelmeskedés szakadásig, ez jön elő minden válaszból! Láttátok volna a meghökkenés és a sértődöttség élő szobrait, amikor megkérdeztem pácienseimet: na és miért nem szerelmeskednek most is szakadásig? Hiszen az jó, senki se tiltja... Hogy kiderüljön, hogy a vágy csak akkor teljesíthető be, ha titkos, tiltott gyümölcsre irányul, s utána vége a Világnak! És akkor beteljesíthető?, kérdeztem. Akkor igen!, hangzott a felelet, s én többnyire nem mertem, nem is kívántam feszegetni a húrt. A halál felmentést ad: Na de a civilizáció alól is? A lázadó feleségek ügyét eltussolták. Engem, mint... tudom is én... talán mint elmeszakértőt, kezdettől fogva bevontak. Azt hiszem azonban, hogy nem orvosi szakvéleményt vártak tőlem, hanem csodát! Legalábbis ez derült ki a férjekkel, vőlegényekkel, szeretőkkel való elbeszélgetéseimből... Mit mondjak...?! Csodát vártak tőlem az apák is! Ahölgyek szüleinek csodavárása azon862
