Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története
ügyünket... - S hogy Maxim Gyula értetlenül bámul föl Szamossy doktorra, a doki így folytatja: - Aki a temetőpásztor, Dömötör Péter perében bukkan fel, te adtad hozzá a jog-, én az orvostudományt... Maxim Gyula elbámul a hatalmas, göcsörtös rezgőnyár felé - a kabinsor köréje épült -, s olyan óvatosan bólint, mintha ki tudja, mi függne attól a bólintástól. Talán függ is.- Kleothéra történetét, mint a múltkor már említettem, azért sem mesélhetem el - ravaszkodik a doki -, mert tiltja az orvosi esküm...- Ugyan már! Családban marad! A Kleothéra pedig álnév, úgyhogy vágjál már bele - legyint rá unottan Gordon úr. A doki szúrósan néz az újságíróra, aztán a jégszekrényhez ballag, amelybe három történetre való söröket és egyéb nyakolajakat rakott be Elek úr, mielőtt bezárta volna a vendéglőt, s szerényen az urak asztalának irányította volna a székét. Előtte császárkörte, azt fogja szopogatni egész este, mint rendesen.- Szőcs Géza hogy jön be? - kérdi a doki, s felszolgálja a sört.- Van kulcsa a Bem utcai kapuhoz - mondja Elek úr. A dokinak nincs mivel tovább húznia az időt, színlelt kétségbeeséssel - ámbátor ki tudja, talán valódival - néz végig barátain, akik úgy ülnek a strand kihalt teraszán, záróra és strandzárta után, mint fehér sírkövek elhagyott temetőben, nap- és esőfehérítetten, dőlten, földbe süppedve; néz, s ha valaki merőn a szemébe bámulna, láthatná, hogy nem lát semmit, aztán, mintegy álomban belefog Kleothéra történetébe. Az akkora városoknak, amekkora Kolozsvár, vannak bűnei, bűnözői, játékosai, nagy vésztői és nagy nyertesei, kalandorai és... Dehát... izé... Kleothéra csak áldozat, vagy tán... Isten a megmondhatója, illetve ő sem, hiszen Isten épp az ilyen ügyletektől fordítja el a tekintetét... Könnyű neki, mindentudó! Na de a semmit sem tudó városlakó, aki jóllehet színes, mágikus térben, Kolozsvárott él, vágyva vágyik a maga szürke hétköznapjaiban arra, amit... nos barátaim, nem kerülhetjük meg a szót, ki kell mondani, amit különben botrányosnak, förtelmesnek, triviálisnak tart. Maxim biztos emlékszik Gizi Gézára, aki Gizi is volt, Géza is! Itt rótta ő is kissé kelekótyán a századforduló csöndes kolozsvári utcáit - ha azt a csöndet még egyszer meg lehetne teremteni!, nem az éjszakai csönd volt!, nem a feledés némasága, hanem valami bordó vagy fekete bársony; az igénytelenebb városvégeken, az állomáson túl a Kerekdomb alatt, könnyű gyászlepel... izé... hol is tartottam? Nekem Magdus mesélt Gizi Gézáról. Kislány korában még látta, s megcsodálta, már hogyne bámulta volna meg a kislány, amikor megtiltották neki! Amit nem látunk, az nincs. A kolozsvári polgár hitt ebben, s ez a hite mindmáig nem veszett ki, enyvezi vagy már csak tapasztja a város polgár-erkölcsét, melyet nem lehetett teljesen, a mélységesen mély anarchiáig feloldani. Valami még ott ragyog belőle a mélyben, mint fekete szurok, vagy mint... miért is ne? ... az a bordó vagy fekete bársony-csönd, amit néha mégiscsak hallani ebben a városban... A doki olyan kifejezően tárja szét a karját, hogy barátai, még a cinikus Gordon és a szkeptikus Maxim is fülelni kezd, hátha meghallják Szamossy György csöndjét. Gizi Géza volt az a fiúkedvelő férfiú - bár minden volt, csak férfi nem! -, akit a város megtűrt, s később, amikor már szőrén szálán eltűnt a leltárból, 859
