Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi Etűd(ök)
Ez a téma még megfelelő szintű oktatók előadásában is nehezen volt elviselhető, csakhogy ezek az előadók nem voltak megfelelő szintűek, nem is lehettek: képzetlen, tudatlan munkáskáderek voltak, akik nem ismerték a magyar történelmet, pedig magyarnak vallották magukat. Nem ismerték Európa történelmét, pedig internacionalistának vallották magukat, és nem ismerték tulajdonképpen a Szovjetunió történelmét sem. Bevezették a kötelező orosz nyelvet; sokaknak ismerős az egy leckével a diák ismeretanyaga előtt járó tanár, és így tovább... Vagy ott volt az úgynevezett kötelező katonai gyakorlat, természetesen a háttérben a Katonai Tanszékkel. Ez azt jelentette, hogy minden nyáron egy hónapra be kellett vonulni katonának, a lányoknak is. Az egész persze egy dzsembori volt, tudták jól a tisztjeink is, hogy mi katonák soha nem leszünk, dehát a békeharc... Ettől függetlenül orosz katonai ruhába öltöztettek minket, a magyar katonákat. És orosz fegyvereket használtunk, a „davaj-gitárt”, meg egyebeket. Közben olyan helyeken szolgáltunk, mint például ízbég, Szentendre mellett, ahol Farkas Mihálynak volt a lóistállója, és ott csodálhattuk meg, hogy él egy magyar kommunista hadvezér, hogy lovagol, hogy mulat... Ezek mind olyan benyomások voltak, amelyek szükségképpen robbanáshoz vezettek. Abban az időben mi is - ezt kár lenne tagadni - forradalmi ifjúságnak képzeltük magunkat, s azt képzeltük, hogy ha majd végzünk az egyetemen, bekerülünk a nagy, fejlődő magyar iparba, s szerepet kapunk, és tehetünk valamit a haza gazdaságának felvirágoztatásáért. Azzal ámítottak bennünket, hogy nagy célok előtt állunk, és meghatározták, hogy mit kell majd nekünk végrehajtani. De a későbbi események megmutatták, hogy mindez csak álom volt, mert sohasem jutottunk szerephez, különösen nem vezető szerephez. Egyre nagyobb szimpátiát éreztünk Nagy Imre iránt, és egyetértettünk a Petőfi-kör elképzeléseivel. Gyűléseink sűrűsödtek, írókat hívtunk meg. Ez az úgynevezett „reformkommunista” eszmék időszaka volt. Egyre szorosabb Jett a kapcsolatunk a Budapesti Műszaki Egyetemmel is. Ők is érdeklődtek irántunk, a Veszprémi Vegyipari Egyetem kiemelt helyzete miatt. Az 50-es évek erőszakolt ipari fejlődésében az itt tanított nehézvegyipari ágazatok, nevezetesen a szén- és olajipari ágazat fontos szerepet kaptak. De, mint ahogy említettem, a szilikátipari szakemberképzés is középeurópai szinten itt valósult meg először. Nos, ami engem ület, tanulmányaimat nagy szorgalommal és akarattal végeztem. Szerettem volna visszakerülni az üvegiparba, elsősorban a Tokodi Üveggyárba. Polinszky Károly rektor úr azonban úgy látta, hogy szükség van az egyetemen fiatal szilikátipari mérnökökre, és ott marasztalt a tanszéken. 1956 áprilisa volt ekkor. Valószínűleg azért történt ez a „megajánlás”, mert már volt ipari gyakorlatom is, amit elismertek. 1956 májusában az egyetem fiatal tanársegédje voltam. Ekkor még, de persze diákkoromban is, egyetértettem a DlSZ-mozgalom- mal, a kommunista mozgalommal is, sok fenntartással ugyan. Érdekes visszaemlékezni arra, melyek voltak azok a pontok, amikor a kötődések oldódni kezdtek. Az egyik Németh Lászó író személyével kapcsolatos. Az 50-es évek elején néha eljött hozzánk az egyetemre előadást tartani Tihanyból, olykor mi vittünk hozzá vendéget az úgynevezett „baráti országokból”. Nekem szerencsém volt, hogy ilyen találkozón részt tudtam venni, és sokszor burkolt 850
