Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Henri Troyat: Raszputyin és Lenin
lecsillapítja majd a lázadókat. Sajnos, nem ez történik. Mikor a két képviselő leszáll a vonatról a petrográdi pályaudvaron, és közli a tömeggel, hogy Miklóst Mihály fogja követni a trónon, a bejelentést gúnyos hurrogások fogadják: - Le a Romanovokkal! Miklós és Mihály: egykutya! A fehér retek semmivel se jobb, mint a fekete! Elegünk van a zsarnokságból! - Mindezek ellenére a Duma úgy dönt, hogy a kérdést Mihail nagyherceg elé terjeszti. Neki azonban semmi kedve sincs trónra lépni ilyen kaotikus légkörben. Lemond hát a trónról, és hivatalosan fejet hajt a jövendő alkotmányozó nemzetgyűlés tekintélye előtt, melyet néhány hónapon belül fognak megválasztani. A Mogijlovba visszatérő Miklóst nagyon bántja, hogy öccse lemondott a trónról. Naplójába bejegyzi: „Körülöttem csupa gyávaság, hazugság, árulás.” A főhadiszállásra visszatérvén, a hadsereg főparancsnokságát átruházza Alek- szejev tábornokra. Most már csak az a remény élteti, hogy félrevonulása Oroszországszerte hazafias felbuzdulást szít, és közelebb hozza a háború szerencsés befejezését. Az anyacárné Kijevből Mogijlovba siet, és próbálja megvigasztalni rangjavesztett fiát. Hosszú, sóhajok és könnyek megszakította beszélgetésük után Miklós felszáll vonatjára, mely az anyja vonatjával szomszédos vágányon vesztegel. Vissza fog menni Carszkoje Szelóba - nem uralkodóként, hanem egyszerű polgárként. Mint egy közönséges katonatiszt. A másik vágányon Marja Fjodorovna kihajol vagonjának ablakából, és hatalmas keresztjeleket rajzol a levegőbe, így küldi áldását. 1917. március 8-án Miklós még egy utolsó üzenetet intéz a katonákhoz, s parancsba adja, hogy engedelmeskedjenek az ideiglenes kormánynak, és küzdjenek a végső győzelemig. Ahogy megérkezik Carszkoje Szelóba, rögtön tapasztalhatja, hogy ő immár magányos és bukott ember. Mikor a cári palota kapujához ér, az őrök nem hajlandók beengedni, csak ha az ügyeletes tiszt engedélyezi. A tiszt meg is jelenik a bejárati lépcsőkön, és elbődül: - Ki van ott? - Nyikolaj Romanov! - jelenti az őr. - Bejöhet! - Végre újra családja körében van. A házastársak átölelik egymást. Acárné zokog, s közben azt suttogja: - Bocsáss meg, Miklós! - S ő így válaszol: - Én, csakis én tehetek mindenről! Alekszandra Fjodorovna alig ölelheti újra keblére a férjét Carszkoje Szelóban, máris újabb megrázkódtatás éri. Szerette volna, ha Raszputyin lakását szentéllyé alakítják „Barátunk” dicsőségére, ám a kegyetlen események megakadályozzák a kegyes terv kivitelében. Az ideiglenes kormányban szemernyi tisztelet sincs Isten emberének emléke iránt. Az Orosz Hírek nevű napilap hamarosan kurta hírt közöl: „Grigorij Raszputyin korábbi lakását és összes bútorát 16 000 rubelért megvásárolta Varenne úr, a Birodalom Kávéház tulajdonosa.” Nem sokkal ezután újabb sokkoló esemény rázza meg a Carszkoje Szeló-i palota vendégeit: nem csupán a sztarec lakóhelye került profán kezekbe, de még földi maradványainak sem hagynak békét. Az ideiglenes kormány rendeletére egy szakasz katona kiássa a földből Raszputyin koporsóját, belehelyezik egy ládába, melyben korábban zongorát szállítottak, befuvarozzák Pet- rográdba, és bevágják valami sutba, ami korábban cári istállóként szolgált. Másnap a ládát teherautóra rakják, hogy a városon kívülre szállítsa. A rendelet, hogy a tetemet „földeljék el valahol vidéken”, Kerenszkijtől származik. Útközben a teherautó defektet kap Lesznoje, a főváros óriási külvárosa közelében. Kíváncsiskodók gyűlnek az autó köré, és meg akarják vizsgálni a 824
