Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Henri Troyat: Raszputyin és Lenin
esett képviselők kivégzésüket várják. Kerenszkij a felkelők élén terem, üdvözlő' szónoklatot mond, majd felszólítja őket: tartóztassák le a minisztereket, és szállják meg a város stratégiai pontjait. Nyomban kijelölnek egy tizenkét tagú „ideiglenes bizottságot”, melynek elnöke, Rodzjanko magára vállalja, hogy a cárnál közbenjár egy „megbízható kormány” kinevezése érdekében. Eközben a Tauriai Palota egy másik termében megalakul a munkások és katonák első' szovjetje, a forrófejű Kerenszkij vezetésével. Nincs többé főnök és parancsnok, nincsenek tilalmak, nincsenek tradíciók. Röpke öt óra alatt az utca győzedelmeskedett. A fejüket vesztett polgárok vörös zászlókat aggatnak ablakaikba, hogy megnyerjék a lakosság jóindulatát. A főváros utcáin rekvirált autók száguldoznak, tele fegyveres civilekkel, akik a levegőbe lődöznek. Bárkit bármiért bebörtönöznek a szomszédja följelentésére. A paloták és üzletek homlokzatáról feldühödött munkások szaggatják le a birodalmi jelvényeket. A járdán több a kétfejű sas, mint a középületek oromfalán. A tisztek letépik váll-lapjukról a cári monogramot. A közlegények számára többé nem kötelező a tisztelgés. Az új hatalom szemében minden rang és tekintély gyanús. Mikor a cárné végre tudatára ébred, mekkora a veszedelem, ezt távira- tozza férjének: „Elkerülhetetlen engedmények. Az utcai harcok folytatódnak. Számos egység átállt az ellenséghez.” II. Miklós úgy dönt: a főhadiszállásról visszautazik Carszkoje Szelóba. Az uralkodó vonatszerelvényét azonban, mely február 28-án éjjel indult el Mogijlovból, ágyúkkal és géppuskákkal felfegyverzett századok tartóztatják fel, és nem engedik továbbhaladni. Ekkor a cár mást gondol: Moszkvába megy, a koronázások városába. Közben értesül, hogy a második főváros is nemrég a felkelők kezére került. Mivel nem tudja, hova menjen, végül elhatározza, hogy irányt változtat, és Pszkovba indul, a Ruzsszkij tábornok vezette északi hadtest főhadiszállására. 1917. március 1- én meg is érkezik, és itt tudja meg, hogy az Állami Duma önhatalmúlag ideiglenes kormányt nevezett ki, élén Lvov herceggel. Alekszejev generális, a mogij- lovi főhadiszállás vezérkari főnöke, akit óráról órára értesítenek a legfrissebb fejleményekről, kezdeményezi, hogy szólítsák fel a hadtestparancsnokokat, s együttesen kérjék a cártól: a haza üdve érdekében haladéktalanul mondjon le. A tábornokok válaszát sürgősséggel továbbítják Pszkovba. Valamennyien, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget, a Kaukázus alkirályát is beleértve, sürgetik, hogy Őfelsége tegyen eleget a főtisztek kérésének, és tegye le a koronát. Mivel ilyen egyhangúan kárhoztatják, a lesújtott és megalázott II. Miklós végül is hajlandó lemondani fia, a tizenkét és fél éves Alekszej javára. Értesülvén Gucskov és Sulgin képviselők küszöbön álló érkezéséről, akik a lemondás kérdését akarják megvitatni vele, jobbnak látja megvárni őket, és csak azután írni alá az Alekszejev által megfogalmazott lemondást. A Duma két küldötte azzal az érzéssel érkezik meg a helyszínre, hogy történelmi órákat élhetnek meg. Tele vannak rémes petrográdi pletykákkal. II. Miklós rendkívül higgadtan fogadja őket vagonjában, s megerősíti: csakugyan az a szándéka, hogy önként lemond a trónról. Időközben azonban orvosa, Fjodorov doktor a tudomására hozta, hogy fiának bizonytalan egészségi állapota nem teszi lehetővé, hogy egyetlen napig is uralkodjon. A cár tehát öccse, Mihail javára mond le. A döntés kielégíti Gucskovot és Sulgint. Visszautaznak a fővárosba abban a meggyőződésben, hogy a cár lemondása 823
