Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Lőrincz Zoltán: Beszélgetés Csete György Kossuth-díjas építésszel
embernek, aki énrólam a jelentéseket írta, valószínűleg lelkiismeret furdalása volt. És már dolgoztam akkor az ún. életben. Megkérdezte tólem, hogy nem volna e kedvem bejárni az egyetemre szemináriumi előadónak, ami azt jelenti, hogy 150 vagy 200 hallgató közül kapok 6 darabot, és azokat tanítgathatom. Nos így nagyon tehetséges néhány ember került a kezem alá, mert ezt vállaltam. Megalázó volt, de vállaltam. 1964-65-ben Jankovics Tibor, Kistelenti István, Koltai Péter, Blázsony Gyöngyvér és többen mások nagyon tehetséges és szorgalmas hallgatók voltak, ők lekerültek Pécsre végzésük után. Azt gondolták, hogy én aki az egyetemen nagyon rövid ideig tanítottam őket, én biztos nagyon jó vezetőjük lennék Pécsett is, és lehívtak magukhoz. Hosszas tusakodás után ezt én elvállaltam, lementem Pécsre, és 8 vagy 9 éven át ott dolgoztam. Ott együttesen megalakítottuk a Pécsi Ifjúsági Irodát, pécsi építészcsoportot. Amely építészcsoport aztán 1975 körül 73-ban is már kezdett országos hírűvé válni. Részint azon épületek és tervek következtében, amik ott készültek. Másfelől a mi nem elhallgatott, hanem kimondott, leírt hitvallásunk következtében tehát mi nemcsak csináltuk, hanem tételesen meg is fogalmaztuk, hogy mit akarunk csinálni, és azt meg is próbáltuk csinálni. Ennek a lényege az volt, hogy részint a nagy építész elődök Kós Károly és Lakner Ödön szintén nemzeti törtető építészettörténete másrészint, ha ugyanilyen párost akarok mondani Bartók Béla és Kodály Zoltán. Zenei útmutatásai alapján mi mondjuk megkíséreltük valahol az ő nyomukban a mai építészetünket is művelni, igazgatni. Na most ez tulajdonképpen a pécsi építészcsoport hiteles története. Tehát már az egyetemen kezdődött barátság és ismeretség vált egy munkakapcsolattá, amely beváltság ma is megmaradt, a munkakapcsolat nem. 1975-ben bennünket a szakma által nagyon jól ismert politikai-ideológiai támadás ért, miszerint mi az építészetnek egy nacionalista műfaját műveljük, tehát nekünk nincs helyünk a szakmában. Ezt az ún. pécsi ifjúsági irodát szétszórták, de a meggyőződésünket és a hitünket nem vették el, mivel azt nem tudták elvenni.- Építész úr! Nagyon szerényen elhallgatja azt, hogy a Kossuth-díjat, amikor ez év március 15-én megkapta, ott állt az indoklásban, hogy Ön egyetemi professzor, az innsbruch-i egyetem vendégprofesszora is. Tehát mégis ott van ebben az ifjúságnak a nevelése. Ott van az, hogy erről az elkötelezett művészetről beszél. Most ha az elkötelezettségről beszélünk, akkor ez az elkötelezettség a nemzeti mellett, egy modern protestáns liturgiái igényeknek megfelelő templomépítésnek a kidolgozásában is érvényes. Érdekes, sajnálatos módon Önnek irodalmi munkássága kevés, bár elméleti ember. Nyilatkozataiban, bármilyen szintű is, ez újra meg újra előtérbe kerül, hogy nagyon komoly szakmai és elméleti háttér áll e mögött a nyilatkozatok mögött. Engem érdekelne az, hogy egy olyan kutató, kontemplativ, meditativ személyiség mint Csete György, vajon miért nem foglalta, vagy miért nem akarja elméleti egységgé tudománytörténetileg is megalapozott professzori művé fogalmazni mindazt az elméletet, amiről csak úgy részletekben kapunk információt. Én úgy gondolom, hogy itt lenne talán az ideje annak, hogy Csete György Kossuth-díjas építész egy építészet-elméleti munkát írjon.- Hát ezt én is így látom, mint ön, de a fiam is ugyanígy látja és a feleségem is, sőt az erre vonatkozó kérések meg kérdések, meg megbízások meg is vannak. Ez pusztán idő kérdése, ha a gondviselés még erre időt ad, 85
