Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám - Pósa Zoltán: Jóízű röhögés

előadásodban. Hangosan egyelőre csak annyit jegyzek meg, hogy nem ilyen egyszerű ez, mint amivé redukálod, de már megint te őrjöngsz, tajtékzol... persze, engem most is csak az érdekel, hogy a dumapárbajban győzzek, de hiába csűröm-csavarom a szót, a gyávaság gyávaság marad, s közben fennkölt szólamokba burkolózó, pipogya senkiházi vagyok. Ekkor patetikusan zokogni kezdtem, de te nem kegyelmezel: „Gyötrőd magad, dramatizálod a helyzeteket, aztán hirtelen sértegetni kezdesz, mint az előbb is. Olyan vagy, mint azok az alattomos alvilági verekedők, akik ájulást színlelnek, s az aggódva föléjük hajoló becsületes ellenfél arcába fejelnek.”- Juditka, hát nem szeretsz? - sírom a tenyerembe hajtva a fejem, mindenki bennünket néz, a tekintetek a pártomra állnak, s én minden őszinte fájdalmam mellett kívülről is látom magamat, komikus handabandázó ripacs- ként, röhögök magamon, amiért bőgök, haragszom magamra, amiért ennyire bántanak ezek az alapjában véve buta, igazságtalan szemrehányások, amelyek ráadásul azért övön aluliak, mert valahol nagyon tudatosan összehangoltad őket az én kételyeimmel... Tulajdonképpen mindig is utáltam azt a lányt, barátságunk tévedés...- Nem szeretlek, Albert, illetve, amikor elém álltái kétségbeesetten szepegve, ahogy a szabadságról visszatértem: Jutka, Jutka, lehet, hogy elkövettem valami nagy baromságot. Áthelyeztettem magam egy kis kulturális magazin(ocská)hoz! - megrendült benned a hitem. Vállamra borulva próbáltál zokogni, akkor is eltaszítottalak, nem azért, mert nem szeretlek. „Miért csináltad, ha máris nyüsszögsz, s miért sírsz, ha már elkövetted” - gondoltam. - Nem vagy, nem lehetsz igazi tehetség, ha ennyire elvesztetted a talajt a lábad alól. Engem az sem izgatna, ha valóban tehetségtelen volnál, de az ilyen búsképű lovagoktól, donkihótéktól mindig borsódzik a hátam, akkor is, ha ők a világ hivatott megváltói, ha joggal nyafognak is. Persze, persze, kitűnően írsz, édesem, de ezentúl mit és hová, az emberek csak a létező életművekre kíváncsiak, a kibontakozáshoz ma hozzátartozik, hogy „vállald a napi kompromisszumokat”. Igen, most is a saját szavaidat olvasom a fejedre.- Ne bánts, ne bánts, Herceg Judit - kiabálnám túl, közben őszintén haragszom magamra a hazug érzések őszintétlenné hangosított komédiája miatt, hiszen ki nem állhatom Jutkát, lehet, hogy éppen ez a baja... tudja ő...

Ekkor lépett oda az asztalunkhoz a tömzsi Schramler, hosszú, fekete kabátja majd a földet söpri. Milliomos dunaharaszti sváb gyerek, lassan nyolc éve kallódó „örökegyetemista”, minden lehetséges magyarországi jogi karon lehúzott már kemény éveket. Mindenütt szürrealista költőként, diák színjátszócsoportok fontoskodó, handabandázó, másodrendű színészeként és fő- főiszákosaként vált hírhedett figurává. Most újra évet halaszt - különváltan élő apja, valahol a legfelsőbb ügyészség táján mindig kibulizza, hogy ne rúgják ki végleg -, jelenleg valami nagy-nagy titokzatosságba burkolt, obskúrus szociológiai fölmérések főalkérdezőbiztosa...- Drága Schramler, egyszer már igazán följöhetnél hozzánk. Még a fiamat sem láttad, a feleségemet sem ismered -kapaszkodom bele félrészeg ösztönnel a szóáradatod elől. - Ugyan, Krajcs Albert - legyint bosszúsan. - Te térsz ki mindig a találkozások elől, te nem jössz el a megbeszélt randevúkra. Tanúim vannak, hogy a múltkor is hiába vártam rád az Erdélyi Étteremben - hadako- zok. - Mutatkozzatok be szépen, kedvenc kolléganőm - mutatok rád. - Ked796