Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Lőrincz Zoltán: Beszélgetés Csete György Kossuth-díjas építésszel
irányzatnak, ez volt az a mozgalom, amelyik a jelenlegi időszakban - azt kell mondjam - már lefutóban van. Ugyanúgy mint több más stiláris irányzat is. A lényegét tekintve nem múlt el, mert az elszántsága, az akarata, a céljai, azok ma is azok, csak az az érzésem, hogy formai tekintetben is meg kell újulnia, ill. inkább úgy fogalmaznék, hogy gazdagodnia kell és okosodnia. Kevesebb mítosszal kell az útját járnia és több tudománnyal. Néhány tudomány: az organikus építészet akkor organikus, akkor szerves, akkor élő igazán, hogyha az épület idegrendszerét és egyéb az épületet behálózó ereket és egyebeket élettel, melegséggel, energiával a nap működteti. Tehát a napenergia a szélenergia, a geotermikus energia, a bioenergia stb., ami tulajdonképpen valóban szervessé teszi, nem stilárisan, hanem lényegét tekintve is ezt az építészetet. Ehhez pedig mindenképpen technika szükséges. Tehát ez az építészet az én véleményem szerint semmiképpen nem utasíthatja el a technikát, hanem szerves részévé kell hogy tegye. Ez a magyar organikus építészeti mozgalom megújulásának, és megújításának egyetlen lehetősége. Én egyébként ezt az irányzatot egy kicsit mindig hűvösebben műveltem, mint mások. Én mindig igyekeztem azokba a házakba a fényt, minél több fényt behozni, és minél több sötétséget és homályt kirekeszteni az épületből. Azt hiszem, hogy ez a lényege az én különállásomnak is. Én a fényt szeretem, és nem a sötétséget.- Amit elmondott az nagyon felkavaró és elgondolkodtató. Ugyanakkor nagyon szerényen elhallgatja azt, hogy ön tulajdonképpen ha akarja, ha nem, az organikus építészeten helül az úgynevezett pécsi iskolának is az elindítója volt. Bár azt említette, hogy jnagáriyos farkasaként dolgozik ebben a pil- lanaban. Azért mégis úgy gondolom, amit elindított annak vannak következményei. Vagy azért mégis az építészeti szakirodalom az ún. pécsi iskola révén beszél Csete György nevéről. Hol tart ma ez az iskolai- Ahhoz a korhoz tartozik, amiben éltünk, vagy nevelkekdünk az is, hogy én egy kollégiumi szobában laktam 1956-1961-ig a műegyetemen. Négyen laktunk ott, többek között a szombathelyi kedves barátom Szilágyi István is, abban a szobába lakott, a többieket nem említem meg. Négyünk közül a végzés után az egyiknek a havonta vagy félévente írt jelentése, amit rólam írtak, a kezembe került. Magyarán szólva a négyünk közül az egyik folyamatosan besúgó volt. Na most amikor engem 1961-ben kitűnő egyetemi tanárok Weischinger Károly, Reisch Antal egyetemi tanárok professzorok rögtön végzés után meghívtak tanársegédnek, akkor még ők sem tudták, hogy amikor én beadom az önéletrajzomat a dékáni hivatalba, akkor elindul egy folyamat, aminek egy hónap múlva tudtam meg az eredményét. Tulajdonképpen közölték velem, hogy én soha nem lehetek se tanársegéd, se olyan ember, aki taníthat egyetemen. Amit nagyon bánok, lehet, hogy az ifjúság is szánná- bánná, ha tudná, hogy veszített valamit. Én mindenképpen veszítettem. Lényeg az, amikor megkérdeztem a tanáromtól, mégis professzor úr mi az oka annak, hogy én nem lehetek? Ő azt nem mondta, hogy ennek a jelentéseknek nyoma volt. Ez nyilvánvaló, de ez volt az egyik döntő ok. Most az persze, hogy miket beszélhet egy 18 vagy egy 23 vagy egy 24 éves ifjú egy kollégiumi szobában, azt mindenki tudja. Beszélünk a nőkről a szerelemről, politikáról, sokminden másról. Nem kizárólag a szakmáról, mert a szakma önmagába véve unalmas. Na most a lényeg az, hogy nem lehettem oktató, de annak az 84
