Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Lőrincz Zoltán: Beszélgetés Csete György Kossuth-díjas építésszel
Tehát az ő hazafisága cselekvő terű hazafiság volt. Emellé még mellé tenném a katonai múltját is. Kárpátalja visszaszerzésében ő aktívan részt vett, harcolt. Ezt követően a nyugati fronton harcolt, ott esett hadifogságba, és jött haza Szentes városába. Tehát ha én otthon valamit láttam apámmal kapcsolatban, az mindig ez a fajta kemény kiállás, egyenes gerinc, de ahogy ezt másképp fogalmaznánk, megalkuvás nélküli élet. És nemrégen temettük el szegényt, 87 évet élt. Úgy az öcsém mint én a mai napig példaképünknek tartjuk apánkat. Édesanyánkat pedig egy másik oldalon, mert ahogy apánk egy ilyen elszántságra, tűzbemenni és nekimenni a falnak, ha úgy tetszik, édesanyánk ezt valamilyen módon ellensúlyozta, mert tudta, hogy ez kockázatos dolog. Erre ráfizethet az ember, tehát ő az óvó szeretetével próbált bennünket menteni, és terelgetni. Minthogy valószínű, hogy végülis a kettő között folytattuk az életünket.- Nagyon megdöbbentő az, ahogy a szülőkről beszél, mindnyájan tudjuk, hogy Csete György Kossuth-díjas építész a szülőházból nyilvánvalóan sokmindent hozott. Azt is tudjuk viszont, hogy Csete György hithű református, egyházához tartozó személyiség, a Debreceni Református Kollégium egykori diákja. Mit jelent ez az ön számára? Ugyanakkor egyfelől jelentkezik Önnél ez az erős magyarságtudat, másfelől pedig, a kereszténység bizonyos értelmű kozmopolitizmusa, de azért mégis egyfajta univerzalizmusa. Talán erről tudna nekünk valamit mondani'?- Lehet egyébként, hogy a szülői házban ért hatások nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy az embernek a személyisége kialakuljon, és utána pályát is úgy válasszon, ahogy kell, de mindenképpen megerősített az elszántságomban, és felelősségérzetemben vagy hitemben a Debreceni Kollégiumban töltött négy év. Az a diák, aki bemegy azon a kapun ebbe a várszerű épülettömbbe, ahol Kölcsey Ferenc, Arany János, Csokonai Vitéz Mihály és mások fogadják a belépőt A kilépőt természetesen ugyanezek búcsúztatják. Nekem mindig volt egy olyan véleményem, és ezt ma is tartom, hogy ha valaki úgymond rossz tanuló volt ott abban az iskolában, de ahányszor kilépett azon a kapun, és ahányszor belépett, érte az a hatás öntudatlanul is, amit a mai napig nem tud elhagyni. Tehát a Debreceni Református Kollégium diákjának lenni, ez egy életre szóló csomag, amiből táplálkozhat az ember és viheti magával az útravalót. A lényeg tehát az, hogy ott végképp megcsontosodtam, és megerősödtem úgymond azokban a dolgokban, amit a hazáért, vagy a népért, ha nagy szavakat akarok használni keltettem, másfelől mondjuk a hit érdekében, és a hit védelmében. Én nem felejtettem el, a nehéz időkben 1952 és 56 között voltam a kollégium diákja. Menedéket adott nekem, és sok száz gyereknek még ez az intézmény. Ezt se elfelejteni, sem meghálálni nem lehet. De ma is, immár 60 éves fejjel is, köteleségemnek érzem, hogy valamilyen módon azért azt a négy évet megszolgáljam a református egyháznak, amit ott tölthettem. Én nagyon szívesen megyek oda ma is vissza, és nagyon fontosnak tartom itt azt is megjegyezni, hogy mind a két fiam szintén a Debreceni kollégium diákja volt. Az Őrs fiam, aki most velünk együtt szintén kiállít, ugyanúgy, mint a Zsolt fiam, ő ugyan kevesebb ideig. Az ő számukra is meghatározó erejű volt egy egészen más történelmi időszakban az ott töltött négy év. A baráti körük egy része is onnan származik.- Beszélgetésünknek az aktualitását, amint építész úr is említette, éppen az 82
