Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Bokány Péter: A múlt ereje (esszé)
okot: a szerzőt tehetsége megmenti attól, hogy a művek létrehozta „nagy mű” idő' előtt önmagára záruljon. (BÁR könyvek, Szombathely, 1997) Jónás Tamás szavai Szókeresők vagyunk mindannyian. Aztán elrendezvén magunkban azt a néhány mondatot, melyekért itt-tartózkodnunk mégiscsak érdemes volt, immár indulhatunk ama túlnani világok bebarangolására. De mi másra volna jó a költészet, ha nem arra, hogy felkészítsen erre az útra? Hogy vigasszá szelidítse a sírást, magasztalévá a csöndet, nappallá az éjszakát. Az úgyis szorongva várt sötétséget. Jónás Tamás a megszólalás első pillanatait rögzítette „...ahogy a falusi vén kutakra zöld moha települ” című, 1994-es első kötetében. Azokat a szavakat formálta verssé, melyek akkor számára a világot fogalmazták egybe. Azt a világot, mely sem neki, sem másnak nem irgalmazott: azt a világot, mely nem érdemel ezért könyörületet, és versekkel, hangjegyekkel, szobrokkal, festményekkel láthatóvá kell tenni gyarlóságait, kegyetlenségét, humortalan- ságát. És a beszélő ember kiszolgáltatottságát. Ártatlan vacogását. Különben szétdőlne az árnyas és napsütötte valóság, szétdólne minden, mi megmaradni látszott. A Nem magunknak című második kötet a tárgyakról szólt. Azt mondta el, hogy valamely tárgy határa csak önmagának végső pontja, nem a vele bíbelődő gondolaté. Hogy egy tenyérbe emelt ceruza, írógépszalag, egy szemközeibe nagyított régi könyv, fotográfia, öreg táska, tapétaminta vagy vízvezeték mindig több önmagánál. Darabka törékeny cserép az Egészből. Ezek a versek a teljességről álmodó embert vigasztalták: falat kenyérrel, szemhunyorításnyi szabadsággal - olykor kesernyés szájízzel, mégis szaporodó reménnyel. Mesével, méltósággal, foszló vakolattal és új ruhával. És a hallgatással, a csönddel is. Eszmélkedve és eszméltetve. Az önéletrajzi ihletésű prózakötet, a Cigányidők azt kérdezi: vannak-e, meglelhetők-e saját szavaink? Elmondható-e minden, ami velünk történt? Van-e saját életünk? Saját esténk, nappalunk, fehérre meszelt házfalunk, tündérkertünk, néha egy-egy szemrebbenésünk. S értjük-e, megérthetjük-e szavak nélkül is a ránk csodálkozót? Jónás Tamás szövegei ilyen egyszerű dolgokról beszélnek. Az életről, a Dunáról, arról, hogy milyen olcsó és milyen drága az ember, arról, hogy holnap is lesz egy kis ma, tegnap is éltünk valamennyi holnapot, s hogy egyáltalán: vagyunk. Nem csak egyedül. Fűzfa Balázs 736
