Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő
számunkra, hogy létezett valaha a mainál komótosabb és lelkiekben gazdagabb életforma, amely a mi őseink életformája volt. Ezáltal még mai életünk összekuszált textúrájába is beleszövó'dik a szemléló'dés bizonyos emléke. Ez az emlék olyan bizonytalan és távoli, hogy aligha értjük, és mégis képes felébreszteni bennünk a belső' béke visszanyerésének reményét. A szemléló'dés annyira ellentétes a mai életvitellel, olyan nyilvánvalóan idegen tőle és látszólag olyan képtelenség, hogy a modem ember, ha komolyan fontolóra veszi, eló'ször úgy találja: teljes lénye tiltakozik ellene. Vágyunk a csendre, de nyughatatlanságunk ezt nem teszi lehetővé. Úgy érezzük, az életünkben nem lehet nyugalom, megállás - mozgalmasságra, tevékenykedésre, beszédre, hírekre, kommunikációra vágyunk. Életünk értelmét céltalan, meddő' tevékenységekben keressük, ebben vélünk felfedezni valami dinamizmust. Az eszeveszett aktivitást a legnemesebb értékekkel ruházzuk fel, mintha ez jelentené az emberi boldogság netovábbját, vagy mintha az emberi élet nem bírna semmiféle önmagában rejlő' jelentéssel, mintha külső' forrástól kellene jelentést kapnia egy olyan társadalomtól, amely gigantikus erőfeszítéseket tesz, hogy az embert önmaga fölé emelje. Az embert valóban arra hívja Isten, hogy túlemelkedjen önmagán, de elegendőek ehhez saját erőfeszítései? Merton sokkal közelebb érezte önmagát az ősi Japán Zen szerzeteshez, mint saját hazája nyüzsgő és türelmetlen embereihez, akik a pénz, a hatalom, az üzlet, a politikai előnyök és a katonai stratégia fogalmaiban gondolkodnak, egy olyan világban élnek, amely az egyén akaratát és hatalmát tekinti az emberi lét lényegének. A valóság agresszív és dominatív szemlélete az individuumot helyezi a középpontba, annak testi megjelenését, érzeteit és emócióit, vágyait és szükségleteit, a külvilágra irányuló szeretetét és gyűlöletét, tetteit és reakcióit. Mindezt úgy feltüntetve, mint amelyek egy megkérdőjelezhetetlen valóságot képeznek, amelyhez minden mást viszonyítani kell. A világ úgy tűnik fel, mint szembenálló és behatárolt lények sokasága, mind önmaga individualitásába zárva. Önnön sebezhető befejezetlenségükben a teljességet keresik, amelyet abban látnak elérhetőnek, hogy előtérbe helyezik önmagukat, azon az áron is, hogy kihasználnak, elnyomnak másokat. A világ így egy roppant méretű összecsapássá válik, amelyben békét egyedül az erős győzelme jelenthet, és hogy élvezhesse e békét, a gyenge alá kell rendelje magát az erősnek és csatlakoznia kell hozzá, hogy részesüljön a hatalmából. Ezáltal egy ál-egység jön létre, egy óriási aggregátum: azok egysége, akiket nem a szeretet és a megértés tart egybe, hanem a hatalmi harc sorsszerűsége hozott össze. Az ál-egységnek ebben a kohójában elpusztul az ember legbensőbb szükséglete és képessége a szemlélődésre. Elapadnak az irgalom és a megértés kútfejei: a szervezett gyűlölet és az egyén érvényesüléséhez szükséges másik ember pusztulásának vágya válnak uralkodóvá, veszélyeztetve az egész emberiség életét. A szemlélődő küldetése ebben a világban az egység és a béke igaz útjának keresése lehet. A keresztény nem pusztán egy jóakaratú ember, aki bizonyos dogmáknak szenteli magát, követve a testvériség és a jószándék erkölcsi szabályait. A kereszténység nem egyszerűen egy tanítás Istenről, aki a távoli Mennyben lakozik, míg az ember a földön küzd, messze az égtől, erkölcsös cselekedetekkel próbálva irgalomra bírni a távoli Istent. Éppen ellenkezőleg, 720
