Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Bognár Antal: Életvadászok
BOGNÁR ANTAL Eletvadászok Mit hajszol az ember egy életen át? Ha cinikus lennék azt mondhatnám: de hiszen valójában egyszerűen arra megy ki a játék - már ha ez a fránya matéria, mint az eldobott kő egyáltalán tart valamerre, magával sodorva a titokzatos, eleven borzongást is, az életmasszát, az annak fölébe kerekedni vágyó emberegyedekkel hogy a névvel nevezett személy vagy akárki, meglelje e földön a sírt, amely mindétig őneki készült. A maga részéről - s talán ez minden, amit ezért tehet - a világmindenség háborítása ekkor megszűnik, annak egyensúlya az őrá tartozó hányadában ezennel visszaáll, amikor a neki rendelt helyre - az idő szeszélyéből általában egy nem is igen sej- díthető időpontban - eljutván végül is visszatér a maga testi mivoltából abba az élők nyelvén dermedtnek mondott, valójában minden jelző nélküli állapotba, a legszabadabb, minden kötelmen túli szabadság állapotába, amelyből kis időre, ki tudja, hogyan, ki tudja, miért vétetett. Kétségtelenül így van, a nyugvópontot keresi az ember; és az, akárhogy is, legvégül a sírverem, amelybe belefekhet. A máglyatűz, a kopár hegytető, a tengerészzsák... A nemlét. Mégis hazugságot mondat az elbizakodottság azokkal, akik szívüket a megidézett embertelenséghez keményítve akarnak ilyenféle minden mindegy elszántságban tetszelegni. Mármint hogy a semmi a végcél. A lényeg maradna ki ebből ilyenformán; mindaz, ami az életet teszi. A világ megélése általunk: teáltalad, énáltalam. A hajnalpír, a víz íze, a virágillat. A tűz melege és melege a kéznek. A föld puhasága. Az öröm, a vágy, a bosszú. Az eső, a hó, az égi tünemények. A nekilendülés boldogsága, az elfáradás a rohanásban és a büszke újrakezdés. Alapvetően: a hősiesség, hogy titokzatos lényünk vándordíján fólissza mind-mind a mulandót, nevet ad neki, és célt szab. De miért teszi, van erre épkézláb magyarázat? Tudta-e a választ az az ember, aki - ha jobban meggondolom - annak eseményei után járva végső soron nem tett mást, mint szép csendben összeszedegette magának a róla mondható szavakat ebben a szószegő, rongált világban, megtudta-e a választ Romm Lénárt, azaz Leonard Romm? Talán nyomára jutott valamiféle megfejtésnek, talán nem - nekem erről, ha ugyan van mit mondani ilyesmiről, nicht hinter dem berge halten, nem beszélt. Nem gondolt erre szót vesztegetni; az is lehet, egyszer-egyszer megnyilatkozásra késztette valami, elejtett ezt-azt, én meg, akár a többiek, hallottam is, nem is, az egyik fülemen be, a másikon ki. Sokan szürke kis figurának, széltolónak tarthatták, aki jelentéktelenségét iparkodik túljátszani egynémely vakmerő vállalkozásával. Azt kell hinnem mégis, hogy a titoknak, a maga feleletének, 641
