Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka
lényeges analógiát találhatunk, hisz volt egy közös vonásuk: figyelmen kívül hagyták Oroszország eleven individualitását, lélektelen anyagnak tekintették, amiből valamelyik idegen európai eszmének megfelelő épületet kell emelniük. De maguk az eszmék különbözőek voltak: egyiknek ez tetszett, a másiknak - másik, a kormányzatnak - harmadik. A művelt orosz társadalom tagjai, beleértve a kormányzat és a különféle pártok híveit is, európai államot akartak létrehozni az orosz anyagból. De mindenki egy kicsit mást értett „európai állam” alatt. Ezért elkerülhetetlen volt a harc, mindenki mindenkiben ellenséget látott, de legfőbb ellenségét mindeki a kormányzatban vélte felfedezni, mivel az összes terv közül, mely szerint európai nagyhatalmat kell létrehozni orosz anyagból, gyakorlatilag csak a kormányzat elképzelései valósultak meg, ezért minden ellenzéki párt számára a kormányzat megbuktatása volt a kiinduló pont, az első lépés a párt-ideál megvalósítása útján. Ez logikailag elkerülhetetlen volt. Azzal, hogy figyelmen kívül hagyták a történelmi Oroszország eleven individualitását és olyan épületet akartak emelni orosz anyagból, amely nem felel meg az Oroszország lényegével szerves egészet alkotó ideáloknak, hanem idegen európai eszményeket tükröz, a kormány lehetőséget adott az európaivá vált oroszok által szervezett minden más csoportnak arra, hogy arról ábrándozzanak - ők más európai eszmét követve másféle épületet emelnének ugyanabból az orosz anyagból. A kormányzatnak kellemetlen volt arról vitatkozni, melyik ideál lenne jobb, mert az ilyen vita nem arról folyt, mennyiben illik az adott ideál az orosz valósághoz (ez a szempont ellentétes azzal a felfogással, mely szerint Oroszország lélektelen anyag, amiből tetszés szerint bármi létrehozható), ehelyett azt vitatták, mennyiben tekinthető „európainak” az adott ideál, illik-e az európai civilizáció szellemiségéhez. Ha pedig erre terelődött volna a vita, a kormányzatnak el kellett volna ismernie, hogy eszménye rosszabb a többinél, bár gyakorlatilag minden európai nagyhatalmat csakis a militarizmus, az imperializmus és a kizsákmányoló kapitalizmus tartott fenn, ezekben az államokban a jó modor” megkövetelte, hogy képmutató módon egész más eszméket valljanak a magukénak. A kormány nem akart vitába szállni a társadalommal, ezért csak egy valamit tehetett: üldözte a művelt rétegeket és irtott minden európai eszmét, ami nem állt összhangban a kormányzat irányvonalával. Ez először is felszínre hozott egy belső ellentmondást - kiderült, hogy egy európai nagyhatalom kormányzata európai eszmék ellen harcol, s ugyanakkor be akar kapcsolódni az „európai koncertbe” -, másodszor, pedig még keményebbé tette ezt a harcot, még inkább elmélyítette a művelt társadalom ellenségességét és elégedetlenségét. így alakultak az imperátori kormányzat és a művelt társadalom, azaz a nemzet európaivá vált része közti kapcsolatok. Ami az „egyszerű népet”, azaz a nemzet nem európai részét illeti; a nép még a nemzeti, a Péter előtti orosz kultúra romjai közt élt, ezért a Péter utáni államiság egész egyszerűen idegen és érthetetlen volt számára. Mivel a cári hatalom volt az egyetlen láncszem, ami a Péter előtti államiságot a Péter utánihoz fűzte, ez az egy dolog volt érthető a „legsötétebb” emberek, vagyis azok számára, akiket a legkevésbé érintett az európai hatás. Ezért alakult ki a híres cár-kultusz a nép európai hatásoktól elzárt rétegeiben. A régi beidegződések miatt ez felelt meg leginkább a Péter előtti korszakból megőrzött elképzeléseknek. De ez a kultusz 68
