Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka
illúzión és önámításon alapult, mert a Péter utáni korszak monarchiái egyáltalán nem voltak olyanok, mint a Péter előttiek. Ráadásul a Péter előtti korszakban a cári hatalom ideológiája csak az egész orosz vallásos életviteltől elválaszthatatlan állami ideológiai rendszer része volt, a Péter utáni korszakban pedig maga a kormányzat számolta fel módszeresen a vallásos életvitelt, így a cári hatalom ideológiája, kiszakítva természetes kontextusából csak a régi beidegződések miatt, mint a régi kor csökevénye maradhatott érvényben a nép között. De a kormányzat szüntelenül azon munkálkodott, hogy európai nagyhatalmat hozzon létre az orosz anyagból, minek következtében a nép egyre inkább elszakadt nemzeti múltjától, a katonaság, a gyári munka, az ipari elvándorlás, az iskola és a többi beterelte az elemi szintű europaizálódás fősodrába, testközelből ismerhette meg az új államiság realitásait, így a cári hatalom régi ideológiája lassan leépült a nép tudatában és a cár elvesztette régi nimbuszát. Végül a „művelt társadalom” és az „egyszerű nép”, a nemzet európai és nem európai része közt kialakult a /élműveltek” széles rétege, amely elvetette a régi nemzeti lét alapelveit, ugyanakkor gyűlölettel tekintett a nemzet felsőbb régeteire. Ez a félművelt értelmiség még nem sajátította el teljesen az európai kultúrát, de már, meglehetősen leegyszerűsített formában a magáénak vallott bizonyos könnyen felfogható európai eszméket és ezeket népszerűsítette a széles néptömegek körében. A kormányzat csak rendőr- hatósági intézkedésekkel és megtorlással vehette fel a harcot ezzel a propagandával, de így csak még inkább maga ellen fordított mindenkit és az egész nemzet ellensége lett. Ilyen helyzetben elkerülhetetlenné vált az imperátori hatalmat elsöprő forradalom. Minden lépésével maga a kormányzat készítette elő a forradalmat, saját kezével ásta meg a sírját. Nem mintha az imperátori kormányzat különösen ostoba vagy rövidlátó lett volna. A legbölcsebb kormányzat sem tehetett volna mást, a legelőrelátóbb kormányzat is csak ideig-óráig odázhatta volna el a forradalmat, de el nem kerülhette. Nem a bölcsesség vagy az ostobaság volt a döntő, hanem maga a cél, melyet a kormányzat kitűzött magának. Letérvén történelmi útjáról, idegen eszmék nevében nekilátott az orosz anyag átdolgozásának, hogy európai nagyhatalmat teremtsen, ebben a helyzetben pedig bármilyen kormányzó erőnek törvényszerűen meg kellett volna küzdenie ezzel az orosz anyaggal, a harc pedig csakis azzal végződhetett, hogy a nép előbb-utóbb fellázadt a kormányzat ellen. A világháború adta meg a végső lökést. Kezdetben úgy látszott, hogy az imperátori kormányzatnak most már valóban sikerült megfertőznie a társadalom jelentős részét az imperalizmussal és a harcias sovinizmussal. De hamar alábbhagyott a lelkesedés. Nemsokára megint fellángolt a harc a társadalom és a kormányzat között, ebben a harcban a nép a lázadók mellé állt, s végül kitört a régóta érlelődő, szükségszerűen bekövetkező forradalom. Az imperátori kormányzatot elsöpörték. Felmerült a kérdés, ki lép a bukott kormányzat helyébe, a gyakorlatban ez annyit jelentett, melyik más ismert európai ideológia nevében folytatják Oroszország lerombolását és átalakítását. Az értelmiségi pártok harca nem tartott soká. Az a párt győzött, amely a legnehezebben megvalósítható, ugyanakkor legígéretesebb európai eszményeket hirdette, és Oroszország történelmének új szakaszába, a szovjet rendszer és a kommunista uralom korszakába lépett. 69
