Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Sneé Péter: Nem jár arra senki
emeli hüvelykjét, kapaszkodóíze, poríze van. Fölszakadt körömágya sajog a nyáltól. Figyeli a sebet, mint kínlódik. Utóbb arra ocsúdik, hogy apa taszigálja lefelé. Abuszon már senki nincsen, csupán egy termetes néni egyensúlyoz még a másik lépcsőn hatalmas kofa-kosarával. Becsapódik az ajtó mögöttük. A kocsi odébb gurul néhány méterrel, azután megáll. Vezetője gyalogosan baktat valahová. Apja meg csak áll, és bámul maga elé. Jancsika nem érti, mire várnak. A hideg ismét combjaiba karmol. Közel sem oly kegyetlenül, mint induláskor, a nedvesség fölszáradt bordó tréningnadrágjából.- Jó volna, ha mennénk - gondolja, és kabátjába törli orrát. Apja hirtelen megindul. Határozott, kemény léptekkel vág keresztül az úton. Alig győzi követni, majdnem futnia kell már a hosszú drótkerítés mentén, ami egy elhanyagolt, gazos kertet övez. A saroknál jobbra fordulnak egy földes mellékútra. Erre még nem jártak soha. Keréknyomban haladnak néhány lépést, azután elhagyják, és máris ott állnak az erdőszélen. Jancsika örvendezve tekint körül, nem is remélte, hogy kirándulnak. Azelőtt gyakran túráztak. - Szükséged van a jó levegőre - ismételgette anyja -, nem kuksolhatsz örökké a sötét lakásban! Rendszerint azt sem felejtette el hozzáfűzni, hogy ez a legolcsóbb szórakozás. Amióta elment, egyszer sem jöttek ki a zöldbe. Úgy látszik, apa végre elszánta magát. Milyen jó! Legszívesebben ugrándozna, de apja szorosan fogja a kezét, és Jancsika nem meri most megharagítani. Tekintetével bukfencezik csak a ritkás bokrok között felgyülemlett avar kupacokban. Nemsokára elnyeli őket a sűrű. Hol itt, hol ott zörren valami sejtelmesen, és a fiú közelebb húzódik apjához. - Mi volt ez? - lelkesedik az elrebbenő rigók után. Apját nem érdeklik a zajok, konokul előreszegzett állal dühösen talpal. Lába alatt recsegnek a száraz gallyak. Surranva kellene pedig járniuk, régen mindig úgy magyarázta, nehogy elriasszák a nyuszikat meg a mókusokat. Jancsika nem mer szólni, csak szipog és botladozik. El-elakad a kiálló köveken, türemkedő gyökereken, apja mégsem szidja meg, a karjánál fogva hurcolja tovább. Észre sem veszi ügyetlenkedéseit talán, holott a cipője is kioldódott már.- Meg kéne kötni - nyöszörög. Apja végre lenéz a magasból.- Hát kösd meg - mondja, és cigarettát húz elő a zsebéből. Jancsika lekuporodik, sokáig piszmog a pertlivel. Csomót még nem tud kötni, néhányszor ugyan sikerült, de nem ennyire gémberedett ujjakkal.- Nem tudom. Apja némán szívja tovább a cigarettát, ő meg fenekére huppan, és úgy várja, mi lesz. Elszokott a sétától, jólesik a pihenés. A föld sem érzik hidegnek, kellemes, ázott szaga van. Körmével piszkálgatja a kavicsokat, egy szép fehéret majdnem sikerült kibillentenie a helyéből, amikor végre apja megmoccan:- Na, gyere. Jancsika körülményesen fóltápászkodik, és a markába csúsztatja kezét. Jobbja fázik, csakhogy apja megint baljába vette a táskát, így ő sem cserélhet. Mennek tovább. Fűzője egészen megfeketül a sártól, és lépés közben hol erre, hol arra csapkod. Nyomorék tölgyek, húsos szürke bükkök között haladnak, 637
