Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Sneé Péter: Nem jár arra senki
hegyoldalban kanyargó lankás sétaúton, azután egy szűk és meredek ösvényre térnek. Nem fémek el egymás mellett, görcsösen kapaszkodik mégis apja kezébe, s az sem ereszti el az övét. Kell is a segítsége, mert azzal is csak botladozik, csúszkál, jóllehet szabad kezével belekapaszkodik minden bokorba, fatönkökbe. Sarkát nincs hol megvetnie, talpa lesiklik az északi oldal mohás köveiről, és a markából kisiklott, visszacsapódó ágak végigkaristolják arcát. Hüppögve, sírva kapaszkodik, nem mer kérdezni, tiltakozni. Kavicsok zörögnek, korhadt gallyak recsegnek, és egy szajkó jelzi méltatlankodva, hogy a terhére vannak. Jancsika fülét azonban saját zihálása tölti meg. Arca kivörösül, usankája alól kövér verítékcsöppek gördülnek elő, összefolynak könnyeivel, orrának nedvével, és barnás maszattengerré kenődnek ajkai körül. Apja is zihál. Megáll, félrerúg egy tüskét, azután elereszti kezét, és cigaretta után kotorászik. Rágyújt. Sápadtan fájja. Zöldes képe sötéten árnyalt a borostától, meg a szeme alatti karikáktól. Jancsika fáradtan letottyan. Ismét szokott csendjébe burkolódzik a táj, durva zajuktól finom neszezés hódítja vissza az erdőt. Mókus rágcsál valamit a közeli fa koronáján, odébb harkály kopácsol, és rigó motoz az avarban. Távolban autók surrognak, és egy betonkeverő zúg. Hajói figyel, még a légifolyosón közlekedő repülőket is hallja. Lassanként megfeledkezik bajáról, és amint új erőre kap, bűvölten figyeli a sokszólamú csendet. A tar ágak közül még így, ültében is messzire ellát. Hatalmas öbölként tárul elébe ajobbról-balról erdővel borított hegyoldal, és a ködöspárás végtelenbe nyúló völgy.- Jó lenne odamenni! Apja eldobja a cigarettát és rátapos.- Akkor gyere! Elsőre nem is érti a gyerek, hogy mit mond, csak akkor eszmél, amikor vállán érzi már a nógató tenyeret. Kimerültségtől és éhségtől szédelegve tápászkodik fel.- Apa, apa ennék. A sürgető mozdulat elakad, pillanatnyi szünet után azonban újra megmarkolja:- Ugyan, kibírod. Nem tart már soká. Hangjában semmi ingerültség, legföljebb némi kedvetlenség, még neki kell itt magyarázkodnia. Jancsika imbolyog, apja újra csak azt a kezét fogja, amit eddig, pedig az ég, és lázadozik ellene. Indulnak tovább, fölfelé. Tágas nyiladékhoz érnek végül, melyen út vezet át. Meredek töltés emelkedik az oldalában, amin csak kézzel-lábbal kapaszkodhatnak fel. Apja előbb fenekénél nyomja a kisfiút, majd elébe vág, és a gallérjánál fogva emeli az útra. Ott azután mindketten körülpillantanak. Ugyanolyan, mint amin korábban haladtak, csak magasabban húzódik. Innét még szebb a völgy, mint lentről, panorámája csorbítatlan, egyetlen csenevész ágacska, didergő fatörzs sem akadályozza a kilátást, de a tágasság hibátlan gyönyörét nem élvezhetik a hirtelen felerősült szélben. Jancsika szeretne lefeküdni, és enni valamit. Könnyes szemmel tekint apjára, talán nem kell mindjárt indulniuk. Még az is lehet, hogy előkerül valami a táskájából! Apja csak áll, ügyet sem vet rá. A fiú nyaka elgémberedik, leüti fejét, s 638
